2014. július 27., vasárnap

4. Nem menekülhetsz

Sziasztok!
A részt már rég megírtam, de nem volt alkalmam megosztani. Már a következőt is megírtam, ami a várva várt találkozásról szól. Remélem tetszik ez a fejezet is, habár lényeges dolgok nem történnek benne, csupán a végén.
Jó olvasást!
~ A. J. ~
_____________________________

Csapdába estem, félek tőled,
Nincs hova meneküljek.
Kérlek ne közelíts, ne bánts engem!
De te csak jössz, nincs esélyem.

- Csodálatos - Camille karjait széttárva repkedett a föld felett, míg Lily és Jasmine csodálta.

- Még két év, és együtt repülhetünk - Jasmine vágyakozva pillantott a csillogó szárnyakra, s elképzelte, hogy azok az övéi, habár a sajátjai majd a szivárvány színeiben fognak pompázni.

- Legyél kicsi - ugrándozott Lily barátnője körül, s várta, hogy Camille sokadjára is teljesítse a kérését.
A lány egy pillanat alatt összezsugorodott, így könnyedén Lily tenyerére ült. Camille szerette ebben a méretében nézni a tündéreket. Elbűvölte Lily hatalmas, zöld szeme, a kezén pedig látta az egyébként alig észrevehető barázdákat.

- Camille? - Dahlia Lily mögé lépett, s mikor a lány megfordult, a nő is láthatta az apró méretű lányt - Gyakorolnunk kell - Camille mindig is felnézett a tanítójára, de most még feljebb kellett emelnie a fejét, hogy lássa. Felröppent, majd egy pillanat múlva ismét a normál méretében állt a barátai körében.

- Már olyan sokszor csináltam, hogy fölösleges lenne - a lány szempilláit rebegtetve pillantott Dahliára, aki szigorú tekintettel nézett vissza rá.

- Nem, drágám, gyakorolnunk kell. A varázserőd megnövekedett, amit kordában kell tartanod, különben bajt okozhatsz.

- Tudod, mit? - Lily megérintettem barátnője karját - Mi most elmegyünk, majd később találkozunk.

- Rendben - sóhajtott Camille, és vágyakozva tekintett a barátai után.

Dahlia elvezette a tisztásról tanítványát, hogy ne zavarhassák őket. Beljebb az erdőben találtak is egy nyugodt helyet, ahol az aljnövényzet ritkásabb volt.

A nő megmutatta, hogyan lehet nagyobb gombákat növeszteni, de azt nem tudta, hogy Camille már régóta varázsol engedély nélkül is, így könnyedén teljesítette a feladatot. Azután kisebb, majd nagyobb virágokon volt a sor. Camille szörnyen unta az órákon át tartó felesleges gyakorlást, de ha elmondja Dahliának, hogy ő már ezeket réges rég tudta, biztosan hosszabb időt töltöttek volna gyakorlással csak azért, hogy megbüntesse a lányt. Az utolsó feladat egy páfrány növesztése volt. Mivel korábban már sokat tanult a növényről, pontosan tudta, hol él meg sokáig, és egy megfelelő helyre varázsolta a páfrányát.

- Elmehetek már? - Camille a földön feküdt, már nagyon mehetnéke volt.

- Most már igen - a lány azonnal felpattant, és el is szaladt, még mielőtt Dahlia figyelmeztethette volna egy nagyon fontos dologra.

Camille vígan ugrándozott keresztül a tisztáson, és mindenki, aki mellett elmett, rámosolygott. Ha tudták volna, hova siet, nem lettek volna ilyen vidámak. A lány bizony a faházhoz tartott, és mindennél jobban remélte, hogy a fiatal embert még ott találja. Csakhogy mikor már a fák között járt, útját állták.

- Camille - Lily nem hagyta sehova se menni, húzta maga után arra, amerre az ünnepséget tartották előző éjjel. A lány csak egy dologra tudott gondolni, ami ott történhetett, és ez elég volt ahhoz, hogy elfelejtse, hova is tartott. Barátnőjének nem kellett tovább húznia, inkább gyorsítania kellett, ha nem akart lemaradni Camille mögött.

Mire odaértek a sziklák mögé, már minden tündér ott volt. A két lány csak nagyon nehezen tudott előrébb jutni a többségében felnőttekből álló tömegen. Legelöl Jasmine várakozott türelmetlenül.

A Virágbölcsőnél voltak. A mezőt rengeteg világ színesítette, de a legszebb, mégis a középen tündöklő tündérvirág volt. A növény mindig lehajtott feje most a napra nézett. Ez egy évben csak egyszer történt meg, ami a felnőtté válás ünnepsége mellett a legcsodásabb volt.

Az Anya a tündérvirág előtt állt egy vékony ösvényen, aminek elején négy kis tündér várakozott; ők voltak azok, akiket az Anya nevelt. Camille nem sokra emlékezett abból az időből, mikor még neki volt ott helye, de annyit tudott, hogy csodás volt. Hiányzott neki a gyerekkora, bár nem hitte, hogy lesz olyan nap, amikor igazán fel fog nőni.

A tündérvirág hirtelen felragyogott, de olyannyira, hogy a tündéreknek el kellett takarniuk a szemüket. Mikor ismét felnéztek a virág nyílt szirmai között egy csecsemő feküdt. Az Anya karjaiba vette az újszülött tündérkét, s abban a pillanatban a virág összezárta szirmait, s a föld felé fordította a fejét.

- Daisy - nevezte el az Anya a kislányt, amit hangos üdvrivalgás követett.

Ezután mindenki egyesével megcsodálhatta a kis tündért. Camille-nak, Jasmine-nek és Lilynek nem kellett sokat várnia, hogy sorra kerüljenek.

- Gyönyörű - suttogta Camille elbűvölve.

Valóban az volt. A hatalmas kék szemei ragyogtak a napfényben, puha haja sötétbarna volt.

- Mosolyog - lelkendezett Lily, ahogy a kisbaba kis száját mosolyra húzta.

- Úgy látom, jókedvű tündérke lesz Daisy is - az Anya megsimogatta a kislány fejecskéjét, majd megkérte a lányokat, hogy engedjenek másokat is a kicsi közelébe.

A fiatal tündérek visszatértek a tisztásra.

- Milyen aranyos volt - Jasmine úgy nézett ki, mint aki menten elolvad, amitől a barátainak nevetni támadt kedvük.

- Csodás, egy igazi kis csoda - Lily is csatlakozott barátnőjéhez.

Egyedül Camille állt mellettük gondolataiba merülve. Késő délutánra járt, ami azt jelentette, hogy már nem lesz ideje meglátogatni az embert. Szerette volna még látni, habár nem tudta az okát, de attól félt, hogy másnap már nem lesz ott. Na, meg persze annak is szívesen utánajárt volna, hogy mit keres egy tündér az emberek között.

Camille felnézett az égre. A nap már rég nem volt az égen, de a lány úgy sejtette, hogy még nem érinti a földet. Mikor a barátnői vidám táncukat lejtve elfordultak, Camille összezsugorodott, s villámgyorsan a magasba repült, hogy meg ne lássák.

Csodálatos érzés volt a lágy tavaszi szellővel repülni a fák felett. A lány még sosem érezte magát ennyire szabadnak. Most elmehetett volna bármerre, megnézhette volna, mi van a fákon túl. De most egy ember érdekelte, és nem akármelyik.

Miközben a földre ereszkedett visszavette eredeti alakját. Amint talpai érintették a talajt, közelebb lopózott a faházhoz. Nem látott senkit. Megkerülte a házat, majd még egyszer, de nem látta az embereket. Odabentről fény szűrődött ki, innen tudta, hogy még nem mentek el.

Camille mély levegőt vett, s kilépett a biztonságot nyújtó fák közül. Lehajolt, hogy a házon lévő nyílásokon keresztül ne láthassák meg. Szorosan a fal mellett lépkedett egészen a ház bejáratához vezető kis emelvényig, aminek még teteje is volt, de oldalt nem határolta semmi. Felismerte az ülésre alkalmas tárgyakat, amik egy nagyobb valamit vettek körül. Az egyik hosszú ülőalkalmatosságon egy ruhadarab hevert. Camille megnézte közelebbről is. Ugyanaz volt, amit az előző nap a fiatal ember viselt. Nagyon puha volt. Az arcához nyomta, így érezte finom illatát is.

Zajt hallott a házból, ezért letette a ruhadarabot, majd a lehető leggyorsabban a legrövidebb úton a fák közé szaladt.

Egy fa törzse mögül látta, hogy fölösleges volt a riadalma, senki nem jött ki a házból, de visszamenni már nem volt bátorsága. Jobbnak látta, ha visszamegy a tisztásra, habár nem rajongott a saját ötletéért. Úgy döntött tesz egy kis kitérőt. A közelben volt egy kis folyó, ami a hegyek közül folyt át az erdőn.

A folyó szélén egy kiálló sziklára telepedett le, s onnan figyelte a fák hullámzó tükörképét. Már nem volt sok idő, hogy a nap teljesen lenyugodjon, úgyhogy Camille nem időzhetett sokáig a folyónál. Még halványan látta saját tükörképét. A szárnyaival játszott, jó érzés volt látni, hogy azok az övéi.

Hirtelen zajt hallott maga mögül. Hirtelen fordult meg, ezért lecsúszott a szikláról egyenesen a vízbe. Az utolsó, amit látott, hogy az ember rémült arccal siet felé. A víz hideg volt, de legalább általa elmenekülhetett az ember elől. Csakhogy valami a lába köré csavarodott, s minél inkább kapálózott, annál jobban szorította.
Nem volt menekülési lehetősége. Az ember könnyedén foglyul ejthette, s ez ellen nem volt mit tennie.

2014. július 13., vasárnap

3. A Hold Lánya


Sziasztok!
Hosszú kihagyás után ismét új résszel jelentkezem, habár ennek a fejezetnek a megírása csupán egy napot vett igénybe. Jó lett volna tegnap megosztani, mert úgy három szülinapi részem lett volna, ráadásul ebbe a fejezetben Camille születésnapjáról írok, de akkor még csak elkezdve sem volt. De a lényeg, hogy most itt van.
Akik várják már a találkozást, vagy legalábbis több Jaredös részt, azoknak a következő vagy az azutáni fejezetben fogok kedvezni.
Remélem több kommentet kapok, mint az előző részhez, azaz legalább egy megjegyzést. Sajnos senki nem írt a Gyönyörű szörnyeteghez. :(
Jó olvasást!
~A. J.~
_____________________________

Csillag ragyog szemedben,
Mint az égen éjszaka;
Simogat a Hold fénye,
Kedves Hold Leánya.

Egy lány volt, Jared látta virágokkal teletűzdelt, szőke, hullámos haját. Egy pillanatra az egész testét látta; kék, vékony ruhát viselt, de cipője nem volt. Jared pulóvert viselt, csodálkozott, hogy a lány nem fázott.

De a fiú nem volt elég gyors, a lány pedig túl könnyedén lépdelt a kiálló gyökerek között. Jared hamar szem elől veszítette. Csalódottan hagyta abba a céltalan üldözést. Megfordult, hogy visszamenjen a faházhoz, és remélte, a lány nem vezette el túl messzire. Nem telt sok időbe, míg visszatalált, csupán egy kerülőt tettek meg a tisztás körül.

- Hol voltál ilyen sokáig? - anyja aggódva sietett elé, ahogy meglátta a fiát felé tartva.
- Megfogadtam Apa tanácsát, és sétáltam egyet a fák között - Jared vállat vont, de a szülei továbbra is aggódva figyelték.

- De hát nem kellett volna ekkorát kerülnöd, eltévedhettél volna. Ráadásul megsérültél - James elfordította a fiú arcát, hogy Elena is láthassa a szeme alatt húzódó vágást.

- Megkarcolt egy ág - a fiú ismét vállat vont - Nagy ügy. Vagy talán menjünk kórházba?

- Ne gúnyolódj, fiam - szólt rá határozottan az apja, de Jaredöt ez nem hatotta meg.

- Nem értem, miért jöttünk ide, ha még a kis karcolásoktól is féltetek. Inkább a városban kellett volna maradnunk, mert városiak vagyunk - meg nem várva szülei válaszát, Jared kikerülte őket, és belépett a házba.

Az ágyon fekve még mindig látta maga előtt a lány karcsú alakját. Ha megtalálná, nem lenne egyedül. A lány körülbelül vele egykorúnak tűnt, de talán még többen is vannak vele.

***

Camille szinte nekiesett barátnőjének, mikor megtalálta.

- Mi....? - kezdte a lány, de barátnője megragadta a kezét, és futott tovább.

- Követnek - ez épp elég volt Lilynek, hogy ő is szedje a lábát.

Hamar a tisztásuk közelébe értek, de először is meg akartak bizonyosodni róla, hogy már senki nem követi őket, ezért megálltak, és egy vastag törzsű fa mögé bújtak. Lily megszólalni készült, de Camille a szájára tapasztotta a tenyerét. Percekig vártak, de semmi nem történt.

- Mi történt?- tette fel végre a kérdését Lily.

- Gyere! Lehet, hogy aggódnak értünk - intett Camille, és a tisztás felé tartott.

- Hol voltatok? - lépett eléjük egy göndör, szőke hajú lány, aki lila ruhát viselt.

- Jasmine - Lily és Camille egyszerre ölelték át a tündért.

- Örülök, hogy újra látlak titeket, de hol voltatok egész nap? Kerestelek, de sehol sem találtalak benneteket.

- Nem beszéltél Dahliával - kérdezte Camille - Ő engedett el minket, hogy sétáljunk egyet a közelben.

- Én is mentem volna - hajtotta le a fejét csalódottan Jasmine.

- Ne aggódj - vigasztalta Lily - Holnap, míg Camille az új képességeit gyakorolja használni, eljöhetsz velem.

Jasmine hálásan nézett fel a lányra, majd a következő pillanatban a nyakába ugrott.

- Camille - hallatszott a távolból Dahlia hangja.

- Most mennem kell - a lány már épp indult volna, mikor a barátai szorosan átölelték.

- Sok szerencsét - kívánta Lily, habár az esti ceremónia egy megszokott ünnepély, amin minden a megszokott rendben történik.

- Köszönöm. Majd találkozunk - ezután Camille megfordult, és kecses léptekkel a hevesen integető Dahlia felé szaladt.

A nő már türelmetlenül várta, s amint odaért a lány, maga előtt a tisztás széle felé terelgette. A közelben sziklák emelkedtek a fák fölé, habár eltörpültek a valamivel távolabb magasodó hegyek mellett. A sziklák között Camille-t tündérek várták egy csodaszép ruhával és rengeteg virággal.

- Itt az ideje, hogy felöltöztessünk felnőtté válásod estéjére - köszöntötte ...

Camille kék ruháját egy halvány rózsaszín szoknyára cserélték, amit rózsaszín virágokkal díszítettek. A tündérek varázslatukkal még káprázatosabbá, fénylőbbé tették Camille öltözékét, és hamarosan készen is állt a közelgő ünnepségre.


Dahliát és Camille-t leszámítva minden tündér elhagyta a sziklák övezte kis zugot. A tanító a lány mögé állt, és már csak az ünnepség kezdetére vártak.

- Mindjárt itt az idő - szólalt meg Dahlia selymes hangján.

- El sem hiszem - a készülődés közben Camille észre sem vette, milyen ideges is - Hamarosan én is felnőtté válok. Tizenhét évesen én is részt veszek majd a természet felébresztésében.

- Ugye, milyen csodás?

- Kár, hogy Lily még nem lehet ott - a gondolatra elszomorodott, és már nem is örült annyira ennek a csodás életkornak.

- Ne aggódj! Ő csak egy kicsivel később ébred fel nálad. Egyébként is, a jövő tavasz az az ő ünnepe.

Camille megnyugodott Dahlia szavaitól. Elképzelte, milyen csodás is lesz felnőtt tündérként, szárnyakkal a hátán repdesni a nála nagyobb madarakkal a végtelenül kék égbolt felé, ahonnan már nem tilthatják el soha többé. Önálló döntéseket hozhat, és annyiszor látogathatja meg a faházikót, ahányszor csak akarja.

A faházikó... Eszébe jutott az ember. Milyen különleges is volt. Más, mint ő, de mégis hasonló. De nem a hasonlóság tette széppé, hanem az az különös, de csodás másság. Gyönyörű volt. Camille szerette volna tudni a nevét, és el is határozta, hogy másnap ismét meglesi, hogy minél többet megtudjon róla.

A csodás gondolatok között Camille alig vette észre a lágy dallamokat, ami az ünnepség kezdetét jelezte. Dahliára nézett, aki biztatóan elmosolyodott. Mély levegőt vett, majd mikor a szembe lévő két szikláról lelógó liánokat elhúzták, elindult a rá várakozó tündérek között lévő ösvényen. Tündérek daloltak csodás hangjukon, mintha ezer csengő hangja játszott volna az égen ragyogó csillagokkal. A Hold kedvesen mosolygott le a legszebb ruháikba öltözött tündérekre, akik között szentjánosbogarak táncoltak megvilágítva gyönyörű arcukat.

Camille lassan lépkedett a tündérek sorai között, habár szívesen rohant volna előre, hogy megtörténjen az, amire már oly régóta vágyott. De türelmesnek kellett lennie, hisz minél inkább siet, annál többet kell egy helyben állva várakoznia. Végtelennek tűnő percek után megérkezett a rá mosolyogva váró Anya elé, aki homlokon csókolta, majd a fejére illesztette azt a gyönyörű virágkoszorút, amit ő maga készített a lány számára. Camille megfordult, s a családja mosolyogva nézett rá.

- Nem sokára Camille nagykorúvá válik - szólalt meg az Anya, mikor már Camille mellett állt. A lány úgy gondolta, nincs is nála csodálatosabb tündér a világon. Az arca olyan végtelen kedvességet sugárzott, és olyan lágy volt, hogy mindenkinek mosolyogni támadt kedve, mikor meglátta. Hosszú, selymes haja lágyan omlott karcsú teste köré, de senki meg nem tudta volna mondani, milyen színű is. Leginkább a szőke és az arany keverékének tűnt. Fehér ruhája a földig ért, csak mikor lépett, látszott ki meztelen lábfeje. Idős volt, már sok kort megért, de mégis oly fiatalnak tűnt. Sugárzott belőle az erő, amiért a tündérek csodálták, mindenki rendületlen tisztelettel nézett fel rá.

- Camille kíváncsi teremtés - folytatta az Anya -, és azt hiszem ez a továbbiakban sem fog változni. Talán egyszer komolyabbá válik, s nem anélkül fog útra kelni, hogy szólna bárkinek is. Talán nem fog a legmagasabb fákra mászni kockáztatva, hogy leesik, és megsérül. Talán nem fog idegen, veszélyes dolgok iránt érdeklődni, és nem faggatja az idősebb tündéreket az emberekről - a többiek nevettek, de Camille egy pillanatra megrémült, hogy talán az Anya tud a mai veszélyes tettéről. De hamar kiverte a gondolatot a fejéből, hiszen nem látta őket senki - Ismerve Camille-t, ez nem fog egyhamar bekövetkezni, de ez nem olyan dolog, amiért hibáztatnunk kellene. Ő egy igazán életteli tündér, aki még szebbé teszi majd az éjszakákat. Hiszen Camille a Hold Lánya. Milyen régen is találkoztam éjszaka született tündérrel. Camille különleges, más képességekkel rendelkezik, mint bármelyikünk, és ezen az éjjelen még erősebbé válik.

A lány sosem értette, miért kell nagy dobra verni, hogy más napszakban született, mint társai. Hisz ő is egy volt közülük. Utálta a kivételezést, másnak érezte magát. Nem szeretett más lenni, de mégis az volt. És azt is jól tudta, hogyha nappal született volna, akkor is más lenne...

Hirtelen fényesség vette körül, de nem az a világosság, ami a nappal születetteket. Halvány, holdfény örvénylett körülötte, lágyan melengette a bőrét. Bizsergést érzett a lapockáinál, úgy érezte, mintha nőtt volna újabb két végtagja. Mikor a fény eltűnt, először nem tudta, hol van. Beletelt néhány másodpercbe, hogy ugyanott áll, ahol eddig, csupán minden sokkal nagyobb lett. Nem is. Ő lett sokkal kisebb.

- Csupán arra kell gondolnod, hogy ismét olyan nagy vagy, mint egy perccel ezelőtt - hangzott az Anya tanácsa, aki olyan magasan volt, hogy Camille fel sem tudott rá nézni.

A lány úgy tett, ahogy a tündér mondta, s egy pillanat alatt némi fény mellett újra a megszokott méretében állt ott, ahol eddig is. Kissé zavarba jött az őt csendben figyelő tündéreket látva. Hátranyúlt a válla fölött, és megérintette áttetsző szárnyait, amikbe mintha belekeveredtek volna a csillagok fényei is. Más volt, hiszen a nappal született tündérek szárnyaiban a szivárvány színei pompáznak. De az érintése csodás volt. Hozzátartozott, ha még Camille ezt nem is fogta fel teljesen.

Az Anya megfogta a kezeit, és egymással szembe álltak:

- Mostantól, Camille, te is részt vehetsz a természet felébresztésében. Most már te is felnőtt tündér vagy.