2014. június 19., csütörtök

2. Gyönyörű szörnyeteg

Sziasztok!
Hű, mennyire örülök, hogy közzé tehetem az új fejezetet, ahol sajnos Jared és Camille nem találkozott. Viszont Camille szemszögéből is megismerhetitek az embereket és azok tárgyait, eszközeit. Próbáltam elég összeszedetten leírni úgy, hogy érezhető legyen, a tündérek nem tudják, mi micsoda. Remélem, sikerült elérnem vele a kellő hatást.
Szeretném megköszönni a 12 (!!!) feliratkozót, nagyon sokat jelent számomra. És még mindig el vagyok maradva az ajánlókkal, ennek meg van az oka, hogy miért, de előbb-utóbb úgy is bepótolom.
Még egyszer köszönök mindent, és jó olvasást!
~A. J.~
______________________________

Gyönyörű szörnyeteg
Távolról figyellek
Csodás vagy,
Mint a hajnal
De sötét,
Mint az éjszaka

Camille és Lily azt tervezték, hogy elmennek ahhoz a lakatlan faházikóhoz, amit emberek építettek. Számtalanszor látták már, pedig a felnőtt tündérek megtiltották, hogy bármelyikük is a közelébe merészkedjen. Ezeket a kis kirándulásokat általában Camille szervezte. Az emberi dolgok közelében szabadabbnak érezte magát, mint az erdő bármely más területén. Tudta, hogy az emberek veszélyesek, ezért is felelt meg az elhagyatott ház a másik faj közelebbről való megismeréséhez.

Igazából nem sok minden volt az építményben, csupán nagy, szögletes, fából készült valamik, némelyik a földön feküdt, a többit pedig a falak mellé állították. Utóbbiak kinyithatóak voltak, Camille úgy sejtette, tárolásra alkalmasak, de nem talált bennük semmit. Sokkal inkább tetszett neki az a két dolog, amiknek a teteje puha volt, és rájuk tudott feküdni. Kényelmesek voltak, talán az emberek azokon aludtak. Volt még néhány fakészítmény, amikről nagyjából sejtette, hogy mire valók. A kisebbekre rá lehetett ülni, amik egy nagyobb körül álltak. Nem tudta pontosan mi, de biztosan volt jelentősége.

- Már annyiszor jártunk ott - suttogta Lily, hogy a közelben tartózkodó tündérek ne hallhassák meg - Biztos, hogy ismét oda akarsz menni?

- Nem tudom, miért, de oda kell mennem. Az a hely vonz engem, Lily - Camille olyan szenvedéllyel beszélt, hogy barátnőjének aggodalmai támadtak. Félt, hogy a faház elvette az eszét.

- Nem is tudom...

- Mit nem tudsz, drágám?

A tündérek, miután kikerülnek az Anya gondozása alól, tanítókat kapnak, akik segítik őket. Camille és Lily ugyanazt a tündért kapták, aki most közeledett feléjük.

- Dahlia, úgy örülök, hogy láthatlak - Camille lelkesen vetette magát a nő ölelésébe, majd követte barátnője is.

- Hogy aludtál, Dahlia? - érdeklődött Lily bájos mosolyával az arcán.

- Ó, nagyszerűen - Dahlia gyönyörű arcán még gyönyörűbb mosoly ragyogott fel. A napfény csillogott zöld szemében és fekete haján. Hosszú, vörös szoknyája elegánsan simult karcsú testéhez - Na és ti, drágáim?

- Remekül - a két lány egyszerre szólalt meg, mire hangos nevetésben törtek ki.

- Dahlia, körülnézhetünk kicsit az erdőben? - lépett elő Camille a kérdésével, ami tulajdonképpen hazugság volt, ezért is ő tette fel túl őszinte barátnője helyett.

- Igen, elmehettek - a lányok már fordultak is el, mikor Dahlia folytatta mondandóját - De érjetek vissza mihamarabb. Camille, ez egy fontos este lesz számodra.

A lány vidáman bólintott, de most sokkal inkább érdekelte a kis faház, mint a tizenhetedik születésnapja, amire már nagyon várt. Végre olyan lehetett, mint felnőtt társai, de az első átváltozásának ideje még csak órák múlva jött el, addig volt ideje másra is.

- Nem vagy izgatott, hogy szárnyakat növeszthetsz ma este? - kérdezte Lily, miközben próbálta utolérni barátnőjét a fák között futva.

- De igen, de igen - bólogatott hevesen a lány - De összezsugorodni jobban szeretnék. Látni akarom a természetet, mint ahogy a bogarak, és így könnyebben el tudok rejtőzni.

Camille felkapaszkodott egy alacsonyan lévő ágra, és egy madárfészket kikerülve a rügyező fa legtetejére mászott. Odafönn nem látott túl sokat, csak annyit, hogy amerre tartottak, egy ponton ritkábban érintkeztek a fák lombjai; ott volt a faház. Néhány percig élvezte a szél erős simogatását, amit a fák között csak szellőnek lehetett érezni.

Mikor a földre huppant, Lily épp egy őzsutával társalgott arról, hogy majd meglátogatja a kis gidákat, miután azok megszülettek. A gyönyörű állat biztosította arról, hogy szeretettel várja, és hagyta, hogy a tündér megsimogassa a fejét.

- Azt hallottam, az emberek nem tudnak beszélni az állatokkal - ecsetelte Lily, miután ismét elindultak úti céljuk felé, ezúttal lassabban.

- Az képtelenség. Akkor hogy élnek meg egymás mellett azokkal az állatokkal, akiket beengednek az otthonaikba?

Lilyt komolyan elgondolkodtatta a kérdés, és az út további részében nem is szólalt meg, így ő nem is vette észre a zajt, aminek hallatán Camille megállt. A tündér beleütközött barátnőjébe, és kíváncsian lépett mellé, hogy megtudja, miért torpant meg ilyen hirtelen.

- Mi történt? - meglengette a kezét Camille arca előtt, aki hirtelen megragadta a csuklóját, és maga után húzta a ritkuló fák felé.

- Hallottam valami furcsa hangot - suttogta Camille - Azt hiszem, van itt valaki, úgyhogy kérlek, maradj csendben, nehogy meghalljon. Lehet, hogy egy ember.

- Hha - Lily rémülten kapott a szája elé, és nem volt hajlandó tovább menni annál, mint ahol állt - Ember? Akkor el kell mennünk innen - suttogta remegő hangon.

- Nem lesz semmi gond - próbálta biztatni Camille, és amennyire csak tudta, elrejtette a saját félelmét - Csak meglessük, addig is maradj mögöttem.

Lilynek kétségei támadtak Camille ötletét illetően, mégis követte barátnőjét remegő lábakkal és hevesen verő szívvel. Remélte, hogy a pletyka igaz, miszerint az emberek alsóbb rendű lények, az érzékeik gyengén működnek. Ellenkező esetben könnyen meghallhatták a két lány közeledő lépteit, de Lily nem akarta embervacsoraként végezni.

- Szerinted az emberek megeszik a tündéreket? - tette fel a kérdést suttogva is.

- Nem hiszem - ahogy Camille megrázta a fejét, szőke fürtjei az arca körül táncoltak.

Camille ezzel le is zárta a témát, és arra koncentrált, hogy a lehető leghalkabban közelítse meg a kis tisztáson álló házikót. Bár nem mondta ki hangosan, megfordult a fejében, hogy bajba keveredhetnek, de nem akarta megijeszteni a barátnőjét. Visszafordulni sem szeretett volna, ahhoz túl kíváncsi volt az idegen lényekre, amiktől mindenki félt. Azt hallotta, vad, primitív lények, de ebben kételkedett, mert a saját szemével látta, mit tudnak készíteni. Ráadásul az otthonukat megépítették maguknak, és nem a földön alszanak, mint a tündérek, ebből a szempontból pedig intelligensebbek az emberek.

- Talán jobb lenne holnap visszajönni, ha már annyira kíváncsi vagy rájuk - szólalt meg ismét remegő hangon Lily - Akkor már össze tudsz zsugorodni, és könnyebben elmenekülhetsz.

- Lily, ha nem akarsz, nem kell velem jönnöd - suttogta vissza Camille kedvesen - Vissza mehetsz, vagy itt is megvárhatsz.

A lány aggodalmasan nézte barátnőjét, és sorra vette a lehetőségeit. Végül nagyot sóhajtva bólintott.
- Itt maradok, és ha úgy hallom, valami történt veled, azonnal segítséget hívok.

- Köszönöm - Camille széles mosollyal az arcán magához szorította barátnőjét - Ígérem, sietek - megfordult, és már el is indult a faház felé.

- Vigyázz magadra - szólt utána Lily, de mikor eszébe jutott, hogy talán túl hangos volt, a szájára szorította a kezét, majd a legközelebbi fa törzse mögé rejtőzött.

Camille még izgatottabban lopózott a tisztás felé úgy, hogy már nem kellett barátnője miatt aggódnia. Kettejük közül mindig is ő volt a kíváncsibb, kalandvágyóbb, de ezek mellett a bölcsebb is. Nem sokban hasonlítottak Lilyvel, és talán ez tette őket legjobb barátokká.

Camille egy bokor mögül nézte a különös dolgot, ami a ház előtt állt, de korábban még sosem látta. Nagy, fekete, szögletes valami volt, amit négy kerek láb tartott a föld felett. Be lehetett látni a belsejébe, mert olyan anyagból készült egy része, ami a faházon is volt.

A lány még lejjebb bukott az ágak között, mikor egy alak lépett a különös tárgyhoz. Rövid, göndör, sötétszőke haja volt, nagyon hasonlított a tündérekhez, de mégis másképp nézett ki. A teste nagyobb, magasabb volt. Camille látta, hogy az arcán minden megvolt, ami a sajátján is, de mégis teljesen különbözött tőle, talán még szebbnek is találta az idegent, mint önmagát. Mintha egy másik fajhoz tartozott volna, és a tündér rájött, hogy ez így volt igaz, mert a különös szerzet ember volt. Végigtapogatta a saját arcát, hogy meggyőződjön róla, mennyire hasonlít az emberekhez. Nem sokban különböztek egymástól, mégis úgy rettegtek a tündérek az emberektől. Talán ez fordítva is igaz volt.

Amit Camille még különösnek talált, az az ember öltözéke volt. Több ruhadarabot is viselt, amik szinte teljes egészében takarták a testét, még a lábán is volt valami. A lábszárain külön-külön hordott szoknyát, amik nagyon szűkek voltak. A felsőtestén viselt kockás ruha középen elszakadt, de volt alatta még egy felső.

Az ember valahogyan kinyitotta a dolgot, és kivett belőle valamit, amit a vállára tudott akasztani, majd nagy léptekkel elsietett. Camille a bokrok és fák rejtekében utána sietett. Azt remélte, kiderül az emberekről, hogy nem is olyan veszélyesek, ezért akár napokig is képes lett volna szemmel tartani a szőke hajú embert.

Meglepetésére az ember egy másik emberhez ment. Idősebbnek tűnt, mint a szőke, ezáltal nagyobb is volt. Sötétbarna, rövid haja volt, ami még az arcán is nőtt. Camille úgy gondolta, hogy ő lehetett a fiatalabb tanítója, vagy talán az a személy, aki az embereknél az Anya szerepét töltötte be.

A lány döbbenten szorította a kezét a szájára, mikor a házból egy tündér lépett ki. Neki világosabb barna haja volt, a magassága épp hogy csak megegyezett a fiatalabb emberével. Az emberekéhez hasonló ruhákat viselt, de egyébként ugyanolyan kecses és finom volt, mint ahogy a többi tündér is. Először azt gondolta, hogy elrabolták, csakhogy mosolygott, de mindenki tudja, hogy a foglyok nem mosolyognak.

Camille hosszú ideig figyelte, ahogy az emberek és a tündér ide-oda mászkáltak a házban és körülötte, meg akart bizonyosodni róla, hogy mindenki önszántából van ott. Egy idő után úgy vette észre, hogy a fiatalabb ember nem lelkesedig a helyért, mert unottan üldögélt egy fából készült, hosszúkás tárgyon a ház mögött. A lány is unatkozni kezdett, habár szívesen nézegette az ember arcát, amit különösen szépnek talált.

Egyszerre örült és ijedt meg, mikor az ember felállt, és a fák felé indult. Fenn állt a veszélye, hogy meglátja ennek ellenére mégis követte. Ha elkap, ki tudja, mit művel velem ez a szörnyeteg - gondolta a tündér, mégsem ment vissza Lilyhez. Nem volt egyszerű a nyomában maradni, mert folyamatosan irányt változtatott, így volt, hogy Camille az ember elé került, ilyenkor pedig jól el kellett rejtőznie, ha nem akarta megtudni, miféle szörnyűségekről beszélt neki a családja.

Bármennyire is óvatos volt, elkövetett egy hibát; szem elől veszítette. Össze-vissza forgolódott, mire lépteket hallott maga mögül. Hátra sem nézve eredt futásnak, remélve, hogy az ember nem vette észre. A léptek felgyorsultak; az ember a nyomában volt.

2014. június 7., szombat

1. Ébresztő, kirándulás!

Sziasztok!
El sem tudom mondani, hogy mennyire hálás vagyok az eddigi pipákért, na meg a feliratkozásokért. Nagyon remélem, nem bánjátok meg, hogy feliratkoztatok, igyekeztem a lehető legjobban megírni az első részt. De a következő fejezeteknél próbálok még jobban teljesíteni.
Úgy érzem, a fogalmazásom nem lett olyan vészes. Ráadásul közben zenét hallgattam, ami jó hatással van rám. (Eric Saade, még csak most hallgattam meg, de imádom^^) A terjedelem lehetett volna hosszabb is, de szerintem több nem kellett bele.
Kaptam két kritikát is, amiben azt írták, hogy a történet kiszámítható. Remélem, a későbbiekben beleolvasnak, és látják, hogy ez nem így van.
Még egyszer szeretném megköszönni az eddigieket, és remélem, továbbra is kitartotok mellettem. Hamarosan jön a második fejezet is, addig pedig jó olvasást!
~A. J.~
______________________________

Hosszú álmából ébred
A szundikáló természet.
A zord telet elzavarja
Vidám színeivel a tavasz.

A tündérek saját fát kapnak önállóvá válásuk után, és annak törzsébe költöztetve lelküket alusszák át a telet. Ha egy fa elpusztul, az abban élő lény választhat egy másik fát. Camille csupán egy telet vészelt át fiatal fájában, mikor az kipusztult, így a lánynak választania kellett egy új otthont. Egy öreg, terebélyes tölgy mellett döntött. Maga sem tudta, miért, de az első perctől fogva érzett valamiféle különös vonzalmat a fa lelke iránt. Nem bánta meg választását, hiszen sosem érezte még annyira biztonságban magát, mint a téli álmok közepette.

Tizenhetedik születésnapján, március 13-án ugyanennek a tölgynek a gyökerei között ébredt - csak a tavaszt elhozó nagykorú tündérek ébrednek március 1-jén, illetve február 29-én. Kinyújtóztatta tagjait, amik a hosszú ideig való mozdulatlanságtól elmerevedtek. Hálásan megsimogatta a fa gyökereit, majd feltápászkodott, hogy felfedezze a környéket, amit ugyan már jól ismert, de kíváncsi volt, mi változott a télen.
Belélegezte a friss tavaszi levegőt, amiben nyíló virágok illatát érezte. A szellő, ami virágzó fák szirmait hozta magával, belekapott szőke, hullámos hajába, mint puha ujjak, csiklandozták a tarkóját. A testét fedő vékony, kék ruha hozzátapadt a bőréhez, ahogy vidáman szaladgált a nap langyos sugaraiban. Mindent alaposan megvizsgált, még a lábujjai közül kikandikáló fűszálakat is, melyeken apró harmatcseppek ültek.

Boldogan nyugtázta, hogy egyetlen fa sem tűnt el, és a tisztást sem tarkította szemét, habár arról fogalma sem volt, mi az, de annyit tudott, hogy az rossz dolog, és emberek jelenlétét jelzi. Örömmel üdvözölte tündértársait, akik széles mosollyal fogadták az új tavasz eljövetelével.

A nap vígan ragyogott fenn az égen, sugarai az ágak között utat törve maguknak kísérték Camille-t a fák között, míg le nem telepedett a talajra. A vele szembe lévő fa gyökerei között egyszer csak felragyogott a levegő, majd teljes szilárdságában egy vékony lányka feküdt a puha mohák alkotta ágyában. Mikor kinyitotta, zöld szemei ragyogtak a hajnali napfényben, barna haja harmatcseppektől nedvesen hullott a vállára.

- Camille - kiáltott fel, ahogy meglátta barátját, s a két lány egymás karjaiba vetette magát.

- Oh, Lily, boldog tavaszt! - Camille erősen ölelte barátnőjét, mint mindig, mikor találkoztak. El sem tudta volna képzelni az életét a kis tündér nélkül.

- Mondd csak, szép tavaszra ébredtünk idén is? - Camille mindig elcsodálkozott azon, hogy lehet valakinek oly lágy és kellemes arca, mint barátnőjének. Az ő vonásai Lilyéhez képest keményebbek voltak, legalábbis ezt ő így gondolta.

- A legszebbre, Lily, a legszebbre - a szőke lány talpra ugrott, és a nála egy évvel fiatalabb tündért is felsegítette.

- Akkor mire várunk még? Nézzünk körül!

***

A városi életbe szokott Jared nem túlságosan lelkesedett az ötletért, hogy az egyhetes iskolai szünetet távol az otthonától, egy erdőben töltse. Mikor megtudta, hogy édesanyja meghosszabbította ezt a "kis" kirándulást, egyenesen fellázadt, és nem volt hajlandó összecsomagolni a vakációra. Jared nem arról volt híres, hogy minden adandó alkalommal megszegte a szabályokat, ezért is lepődtek meg a szülei, mikor lázadni kezdett az ötletük ellen. De a döbbenetük csak nőtt, mikor fiuk az indulás reggelén telepakolt bőröndjével várta őket a konyhában.

- Mi lelt téged, fiam? - apja, James egy szál köntösben állt az ajtóban, mögüle felesége, Elena lesett nagy, kék szemeivel a fiúra.

Jared szőke, göndör hajába túrt, és földre szegezett tekintettel válaszolt - Hát ez egy családi kirándulás, vagy mi, szóval... értitek.

Elena és James egyáltalán nem értett semmit, de inkább nem faggatták ki a fiút. Jared a fontos dolgokat általában megosztotta a szüleivel, de mikor nem, időt és teret hagytak neki, hogy végig tudja gondolni, bármi is nyomta a lelkét. Mindig támogatták és segítették őt. Leginkább ezek eredményezték a közöttük létrejött erős kapcsolatot.

És most Jarednek pontosan erre volt szüksége: időre és térre. Ezért is döntött úgy, hogy szüleivel tart a semmi közepére, hogy elvonuljon a problémák elől, és rendezze magában kusza érzelmeit. Az indulást megelőző este összeveszett a barátnőjével, Alice-szel. Több, mint egy éve egy párt alkottak, így nehezen viselte a köztük hirtelen kialakult szakadékot. Szerette volna tudni, jogosan haragszik-e a lányra, vagy tényleg egy nagy félreértés az egész. Neki kellett eldöntenie, hogy melyik lehetőséget fogadja el, de mindent tiszta fejjel akart csinálni, és erre nincs is jobb módszer, mint a természetben tölteni egy kis időt.

A fák között haladva Jared még élvezte is az utat, de amint megérkeztek, alább hagyott a jókedve. Rádöbbent, hogy hiba volt a szüleivel tartania. Egy négy helyiségből álló faházikó szolgált számukra szálláshelyül, amiben nem volt áram, így rengeteg kikapcsolódási lehetőség megszűnt a fiú számára. Mivel az erdő hegyek között húzódott, több forrás is volt a közelben, ahonnan mesterségesen, csöveken keresztül vizet vezettek az épületbe. Ez volt az egyetlen olyan dolog, ami Jaredet modern életére emlékeztette.

Elena első dolga volt, hogy kitakarítsa a házat, míg Jared és James a szekrényekbe pakolták a magukkal hozott tartós ételeket. A fiú alig várta, hogy frissen főzött, bőséges ebédben részesüljön, pedig még nem is evett egyik konzervből sem.

Alice egyre inkább hiányozni kezdett neki. Selymes, fekete hajára és csillogó barna szemeire gondolt, mikor behunyta a szemét, még az érintését is érezte. De Jared úgy döntött, hogy amíg nem érkezik haza, addig nem gondol a lányra, és megpróbálja élvezni az erdőben töltött heteket.

- Hogy tetszik a hely? - telepedett le James a ház melletti padra, amin Jared is ült.

- Sok a fa. Meg a bogár - tette hozzá, miközben lepöckölt egy kis, fekete élőlényt a karjáról.

- Talán körülnézhetnél. Bemehetnél az erdőbe...

- Kösz, nem. Ott még több fa van.

- Jaj, Jared - Elena lépett mögéjük, barna haján ragyogott a napfény - Ha ennyire nem tetszik a hely, miért jöttél?

Jared egy vállrándítással jelezte, hogy ő maga sem tudja a választ. Egyre inkább kezdte azt érezni, hogy jobban tette volna, ha otthon marad.

- James, segítenél behordani néhány dolgot a kocsiból? - Jared megkönnyebbülten lélegzett fel, mikor a szülei magára hagyták.

Csak ült ott magányosan, és a szembe lévő fákat tanulmányozta, nem mintha bármi érdekes is akadt volna rajtuk. Unalmasak voltak... és... és talán szépek. Minél tovább nézte a hosszú törzseket, a magasból lelógó ágakat, annál inkább csábították. Végül Jared úgy döntött, mégis tesz egy sétát a fák között, hátha lesznek rá valamilyen hatással, habár az ellenkezőjéről próbálta meggyőzni magát.

Az erdő sűrűbb részein csak ugrálva tudott haladni, mert a földből kiálló gyökerek teljes mértékben befedték a talajt. De mikor könnyedén kerülgette a fákat, akkor sem volt szüksége figyelemelterelésre, egyszerűen magával ragadta a természet. Ott, azokban a percekben Alice nem létezett számára, megszűnt minden problémája.

Egy gyökér felett lépett át, mikor mozgást látott maga előtt. Valami kék suhant el egy törzs mögött. Jared az iskolában tanultakra gondolt, hogy milyen kék állat élhet egy erdőben, de semmi elfogadható magyarázatra nem lelt. Csakis egy ember lehetett. Valaki van még itt rajtunk kívül - alig gondolta végig, már az ismeretlen nyomába eredt.