2014. december 24., szerda

Kellemes karácsonyi ünnepeket!

Hogy telik az év legszebb ünnepe? Ti is ugyanúgy élvezitek, ahogy én is? Minden beszámolót szívesen olvasok. :)
Legyen csodálatos karácsonyotok, és élvezzétek ki minden pillanatát! :)

2014. december 9., kedd

Szünet

Drága Olvasóim!

Nem szerettem volna, hogy valaha is szünetet kelljen tartanom, de sajnos ennek is eljött az ideje. Mostanában elég kevés az időm, ráadásul a könyvtárban elég sok jó könyv volt, amiket ki kellett kölcsönöznöm. A gond csak az, hogy hamarosan vissza kell vinnem őket, de még nagy részét nem olvastam ki. Szóval szeretném az időmet a könyvekre és a karácsonyra fordítani, amit leginkább szeretek az évben. A szünet után újra fejezeteket fogok megosztani, de addig is elérhető leszek, ha valaki írni szeretne bármilyen okból.

Boldog karácsonyt és kellemes téli szünetet! :)

2014. november 29., szombat

8. A szökés

Sziasztok!
Úgy örülök, hogy végre megoszthatom a részt, ami már vagy egy hete készen van. Sajnos mindenféle dolgok közbejöttek, és állandóan akadályoztak, amiért mérges is vagyok ezekre a személyekre, de már nem számít. Remélem, a fejezet olvasását épp annyira fogjátok élvezni, mint én a megírását.
Jó olvasást!
~A. J.~
______________________________


Camille nem tudta felfogni, hogyan hagyhatta Jaredöt ott olyan mérgesen, olyan hirtelen. Még csak el sem tudott búcsúzni tőle. Nem volt már lehetősége találkozni vele ismét, és ez mérhetetlenül fájt neki. Nem szerette volna, ha a fiú is így érez, de azért titkon remélte, hogy valamennyire mégis csak sikerült bántania. Hiszen ő is hibás volt, ami azt illeti, ha nem titkolózik, normálisan el tudtak volna köszönni egymástól.

A lány szeretett volna visszarohanni Jaredhöz, hogy könyörögjön, maradjon, és soha nem menjen el, de tudta, hogy nem lehetséges. Megfordult a fejében, hogy akkor ő megy el az emberek közé, de a fiú azt mondta, a városa teljesen más, mint az erdő. Ott sokkal kevesebb növény van, de rengeteg hatalmas építmény, amiben az emberek élnek. Utakat alakítottak ki az épületek között, amik kemények, és olyan autók járnak rajta, amilyen Jaredéknek is van. A levegő is más, füst van benne, ami büdös, és a természet illatát csak olyan helyeken lehet érezni, amiket szándékosan növények számára alakítottak ki, de abból nincs sok, és azok sem túl nagyok.

Camille szomorúan ballagott vissza a fájához. Sírt, pedig a tündérek azt sem tudják, mit jelent sírni. Fájdalom hasított a fejébe, ami szintén egy ismeretlen érzés volt társai számára. A legnagyobb kínt a szívében keletkező űr okozta, amitől sehogy nem tudott szabadulni. Bele sem mert gondolni a jövőbe. Vajon egyszer meg tud majd szabadulni Jared hiányától? Ezt nem tudhatta, mert a tündérek nem szoktak hiányt érezni.

A fája tövébe kuporodott. Olyan kicsire húzta magát össze, amilyen kicsire csak tudta. El akart tűnni örökre, úgy érezte, nem tud tovább létezni. Szerette volna megkérdezni Jaredtől, hogy ő is annyit jelentett-e számára, mint a fiú neki. Erre már nem volt lehetősége, és hiába is próbálta kizárólag Jaredöt okolni ezért, tudta, hogy ő is hibás. Inkább nem kellett volna foglalkoznia Jared titkolózásával, akkor nem lett volna ilyen tragikus módon vége a barátságuknak.

Eszébe jutott a családja is. Mit fog mondani annak, aki megkérdezi tőle, hogy miért viselkedik olyan furcsán? Nem adhatott logikus választ, mert egy tündér mindig boldog. De egyelőre nem akart velük foglalkozni. Úgy döntött, inkább elviseli a szidást, és napokig nem találkozik velük. Felállt, hogy elindulhasson valamerre, talán a hegyek felé, aminek Jared szerint Appalache-hegység volt a neve, de egy lépés után meg kellett, hogy torpanjon.

- Camille - Dahlia a lány elé repült, és ott nyerte vissza eredeti alakját. Szigorú tekintettel mérte végig a kis tündért, majd megragadta a karját - Gyere velem!

A lánynak nem volt választása, kénytelen volt lépést tartani tanítójával, aki túl gyorsan haladt, és túlságosan is szorította vékony karját. Rájöttek, hogy találkozgatott Jareddel? Ennyire árulkodó lett volna könnyes arca? Félt, mi várt rá, de mikor megpillantotta az Anyát a rá váró tömeg előtt, nagyon megijedt. Az ítéletet a családja előtt fogják kimondani rá.

Dahlia az Anya mellé vezette, aki egy fa mellett várt rá. A vékony törzsnek kellett támasztania hátát, a kezeivel így hátulról ölelte át azt. Az Anya egy intésére indák csavarodtak a csuklója köré. Ez megijesztette, mert még nem látott olyat, hogy bárkivel is ilyet tettek volna. Akaratán kívül kényszerítették, hogy maradjon a fiatal fa mellett. Talán valami olyan várt rá, amitől menekülnie kellett volna?

Az Anya mellett álló Lilyre és Jasmine-re pillantott. A két lány azonnal elkapták a fejüket, ahogy találkozott a tekintetük. Szégyenkezve és bűnbánóan vizsgálták meztelen lábukat, az arcuk égett. Camille nem tudta, mit gondoljon, de tartott a legrosszabbtól. Végig nézett a tömegen, és volt egy olyan érzése, hogy nem sokáig tekintheti már őket a családjának, habár a többi tündér épp olyan tanácstalan volt, mint ő maga, ha nem jobban. A szíve vadul verdesett, mint akkor, amikor Jared ajkai az övéit érintették, de az sokkal kellemesebb volt.

- Camille - az Anya hangja kemény és hideg volt, amiről a jég jutott eszébe, amit még nem tapintott, de Jared mesélt róla - Tudod, miért vagy itt?

A lány bizonytalanul megrázta a fejét. Nagyon is tudta, miért jutott erre a sorsra, mégis reménykedett benne, hogy tévedés történt. Sajnos az Anya tekintete nem erről árulkodott.
- Lányaim - most Jasmine és Lily felé fordult, akik összerezzentek, mikor kedves hangon megszólította őket - El tudnátok mondani, mi történt?

Lily és Jasmine lopva összenéztek, végül Lily emelte fel a fejét, de kerülte Camille tekintetét.
- Camille furcsán viselkedett - halkan beszélt, de a feszült csendben minden szavát tisztán lehetett hallani - Azt mondta azért, mert fáradt a gyakorlások miatt, de Dahlia szerint a tanulás nem is olyan kimerítő, és ezt mondta Violet is, aki egy éve végig csinálta a felnőtté válást. Ezért követtük. És láttuk - Lily elsírta magát, mire a tündérek sugdolózni kezdtek, mert nem tudták, mi történik. Egyedül az Anya és Dahlia arca maradt rezdületlen.

- Jasmine - fordult most az Anya a másik lányhoz - Tudnád folytatni, kedvesem?

Jasmine épp Lilyt próbálta vigasztalni, habár maga sem tudta, mit kell tennie. Camille-t valami kellemetlen érzés marta belülről, amiért ők kiálltak egymás mellett, őt viszont elárulták.

- Camille találkozott valakivel - Jasmine hangja megremegett, mégis folytatta. A család visszafojtott lélegzettel csüngött minden szaván, hogy biztosak legyenek benne, nem csak rosszul hallottak - Egy furcsa, tündérszerű lénnyel. Nem volt olyan, mint mi, de hasonlított ránk. Nagyobbra nőtt nálunk, és sokkal durvábbnak tűnt. Egy ember volt - Jasmine is csatlakozott Lilyhez, egymást átkarolva sírtak. Dahlia ölelte át őket.

A tündérek az ember szó hallatán egyszerre szólaltak meg. Rémület, csalódás és gyűlölet hangzott szavaikból, amitől Camille rémesen érezte magát, de leginkább az fájt neki, hogy így gondoltak Jaredre. A fiú egyáltalán nem olyan volt, amilyennek elmondták, épp az ellenkezője.

- Csendet kérek - az Anyának elég volt egy kicsit megemelnie a hangját, hogy mindenki elhallgasson - Dahlia, ki tudnád egészíteni a lányok beszámolóját?

- Sajnos igen - a tanító úgy beszélt, hogy továbbra is Lilyt és Jasmine-t szorította magához, mintha megpróbálta volna őket védeni valami veszélyestől, Camille-tól - Camille kezdetben nagyon rosszul teljesített, majd hirtelen sokkal jobban kezdte el használni a képességét. Úgy vélem, megmutatta az embernek, mit tud, nem is egyszer, így fejlődött.

A tündérek felháborodtak a hallottakon. Egymást túlkiabálva elégedetlenkedtek, az Anyának csak harmadik próbálkozásra sikerült elcsendesítenie őket. Minden szó, amit Camille fejéhez vágtak egy-egy könnycseppként folyt le az arcán. Némán sírva várta, milyen következményekkel járhatnak az ekkora felháborodást keltett tettei.

- Camille - most még dühösebben szólalt meg az Anya, de már nem is érdekelte a lányt, hogyan szólnak hozzá - Tagadod az elmondottakat?

A tündér egy pillanatra elgondolkodott, majd határozottan válaszolt:

- Igen.

- Tessék? - a tömeg ismét felbolydult, de most már az Anya nem is figyelt rájuk, meglepte Camille válasza - Ugye tudod, hogy ezt nem hisszük el?

A kérdést követően a tündérek elcsendesedtek, és kíváncsian vártak a lány válaszára.

- Valóban találkoztam egy emberrel - ismerte el a lány -, de Jared egyáltalán nem durva. Ez tévedés. Ő nagyon kedves fiú.

A tündérek egyszerre voltak tanácstalanok és dühösek. Nem tudták, mi az a fiú, de felháborította őket a tény, hogy Camille a nevén nevezte az embert, és még a kedves jelzővel is megillette.

- Miért tetted ezt? - a tömeg ismét csak azért hallgatott el, hogy hallja Camille válaszát, de látszott rajtuk, mennyire szívesen szidták volna a legsértőbb szavakkal.

- Látni akartam egy embert, ezért távolról figyeltem - a lány úgy döntött, mindent elmond, hiszen már nem volt mit vesztenie - Aztán egyszer beleestem a folyóba, de mielőtt elmenekülhettem volna, beleakadt a lábam valamibe. Nem bírtam kiszabadulni, de ő megmentett. Megígértem neki, hogy nem menekülök el, így végül megismerkedtünk. Annyira kedves és szép. Annyira bámulatos - Camille maga elé képzelte a fiú határozott, mégis finom vonásait, és felidézte az érintését. Az emlék mosolyt csalt az arcára, ami azonnal el is tűnt, ahogy eszébe jutott, többé már nem láthatja - Tudom, hogy különbözöm tőletek, ezért is volt olyan jó egy olyannal barátkozni, aki hozzám hasonlóan nem teljesen tartozik ide.

- Az egyáltalán nem tartozik ide - szólalt meg egy tündér a tömeg közepén. Eltartott néhány másodpercig, mire Camille rájött, hogy az az Jaredöt jelentette.

- Akkor én sem - szögezte le határozottan a lány - Kedvelem Jaredöt. Kedves ember, és azt mondta, nála vannak sokkal kedvesebbek is. Ő nagyon barátságos. Szerinte nincs tökéletes, azt nem lehet megteremteni, mert mindenki másként értelmezi. Szerintetek minden olyan tündér, aki egyformán gondolkodik, egyformán engedelmeskedik, és egyformán nappal született, az tökéletes. El sem tudnátok képzelni, mennyire egyformák, mennyire unalmasak vagytok. A változatosság jó.

Mindenki döbbent csendbe burkolózva meredt a lányra. Camille reménykedett benne, hogy észreveszik az igazát, ám a következő percben felmorajló elégedetlenség egyértelmű jele volt, hogy a tündérek nem hajlandóak változni. Ez pedig egyet jelentett a lány vesztével. Egykori társai ellene fordultak, és hiába védekezett észérvekkel, számukra olyan nem létezett. Az emberi dolognak számított, a tündéreknek el kellett fogadniuk az Anya minden állítását, amivel nem is volt gond, vakon hittek neki. Camille ezt nem rég még meg is értette volna, de már nem tudta felfogni, hogyan lehet így élni.

- Camille - mennydörögte az Anya, aki mintha idegen lett volna a lány számára. Minden kedvesség elveszett belőle - Időt hagyok neked, hogy gondolkodj, hiszen biztosan az ember beszélte tele a fejed ezekkel az ostobaságokkal, de a büntetésed megkapod. Holnap reggel elveszem tőled a kiváltságaid, amik csak a tündéreket illetik. Így végre hőn imádott emberfiúdra fogsz hasonlítani.

Az ítélet elhangoztával a tündérek nem kezdtek el éljenezni vagy ünnepelni, de mindnyájan helyeseltek. Lily és Jasmine könnyei már elapadtak, de továbbra is kerülték egykori barátjuk tekintetét. Camille nem haragudott rájuk, mégis valami keserűt érzett. Fájt a szíve, nem gondolta volna, hogy a hozzá legközelebb álló személyek fogják okozni a vesztét. Csalódott.

Az Anya eloszlatta a tömeget, majd a két tündérhez lépett. A hátukra tette kezét, úgy terelte el őket Camille-tól. A lány még hallotta, ahogy az Anya büszkén megdicsérte őket.

Camille azt kívánta, bárcsak ne tért volna vissza. Korábban is gondolkodhatott volna, és akkor már rég messze járna. Napok múltán jönne vissza, de csak óvatosan, így tudná, hogy szüksége van-e menekülésre, vagy nyugodtan hazudhat valami hihetőt, amiért kisebb büntetés járna. Talán még az is jobb ötletnek tűnt, hogy Jareddel az emberek világába menjen. Ha nehézkesen is, de legalább tündérként élhetett volna ott. Bár a gondolatai, érzései átformálódtak, sokkal emberibbé váltak, szerette azt, ami volt. Imádta a természetet, és tündérként közelebb állt hozzá, mint bármely más lény a világon.

Kényelmetlen volt egy fához kötözve állni. Úgy érezte megalázták, és ebben nem is tévedett. A közelében elhaladó tündérek megvető pillantásokat vetettek rá, Camille már csak azt várta, mikor vágnak sértő szavakat a fejéhez. Ez azonban szerencsére nem következett be. Hamarosan egyre kevesebben járkáltak körülötte. Sötétedett, mindenki aludni tért a fájához. Hiányzott a sajátja, ott sokkal kényelmesebben aludhatott volna. Megpróbált lazítani az inda szorításán, de nem sikerült, ahogy az sem, hogy összezsugorodjon. Az Anya valamiféle varázslatot bocsáthatott rá. Kénytelen volt így aludni, bár nehezen jött álom a szemére keserves sírásában.

***

Még a csillagokat halványan látni lehetett, mikor Camille kinyitott a szemét. Nem tudott tovább aludni, de szerencsére a többi tündér igen. Szörnyen fáradt volt, kényelmetlenebbül érezte magát, mint előző este, mégis megpróbált kitalálni valamit. Nem akarta elveszíteni tündér mivoltát.

Talán jó ötletnek tűnt elhitetni, hogy átgondolta tetteit, és mindet megbánta. Felajánlhatta volna, hogy nemigen szól társaihoz, csak hadd tartsa meg képességeit. A gondot csak az jelentette, hogy korábban túlságosan is ragaszkodóan beszélt Jaredről, nem biztos, hogy hittek volna neki.

Igazából csak annyi kellett volna, hogy elrepülhessen, ahhoz pedig ki kellett szabadulnia az növény szorításából. Akkor kijátszhatná a tündéreket, és elmenekülhetne. Arra hamar rájött, hogy nem önerejéből fog megszabadulni az indától, ezért inkább várt. Most igazán meggyőzőnek kellett lennie.
Hamarosan teljesen feljött a nap, ezzel a tündérek is felébredtek. Camille köré gyűltek, és némán bámultak rá megvető tekintettel. A lánynak nem kellett eljátszania, hogy sír, valóban nehezen viselte egykori társai utálkozásait. Jasmine és Lily távolabb álltak, és csak akkor mentek közelebb, mikor az Anya is megérkezett.

- Mire jutottál, Camille? - szólította meg a tündér - Hajlandó vagy beismerni tévedésed?

- Ti vagytok a családom - szipogott a lány -, de ezt elrontottam. Rájöttem, hogy azt a rengeteg dolgot, amit tőletek kaptam, nem cserélhetem le egy idegen emberre, akiről még csak azt sem tudom, igazat mondott-e nekem. Hibáztam, ezért beismerem tévedésem, és elviselem ennek következményeit.

- Valóban így gondolod - az Anya meglepettnek tűnt, valószínűleg nem számított rá, hogy Camille így megadja magát.

- Igen - bólintott határozottan a lány - Csak annyit szeretnék kérni, hogy amikor elveszed képességeim, ne szorítsanak ehhez a fához semmi. Szabad akaratomból szeretnék lemondani a tündéri kiváltságaimról, nem tűnhet úgy, mintha kényszerítenének rá. Bátran akarok szembe nézni a sorsommal.

- Nahát - kiáltott fel az Anya majdhogynem boldogan - Most váltál igazán felnőtté Camille. Egy felelősségteljes tündér pontosan így viselkedik - ezen szavak hallatán a lányban feléledt a remény, hogy talán megtarthatja képességeit, de az hamar semmivé lett - Ez nem jelenti azt, hogy nem szabadon engedlek. A szabály az szabály, te pedig megszegted, ezért büntetés jár.

Camille türelmesen kivárta, hogy az inda lecsavarodjon a csuklójáról, majd tett egy lassú lépést, hogy még csak véletlenül se tűnjön úgy, szökni próbál. Az Anya a feje felé emelte a kezét, miközben ő gyorsan körülnézett. Előre nem mehetett, túl sokan álltak ott, ezért a menekülési útvonal mögötte volt. Megvárta, hogy narancssárga fénnyel felizzon az Anya keze, ami maga a varázslat volt, de abban a pillanatban összezsugorodott, és a magasba szökött, majd az erdő fái közé vetette magát.

Hallotta a meglepett sikolyokat, és tudta, hogy már utána eredtek. Sokszor irányt változtatott, hogy nehezebben bukkanjanak a nyomára, és a lehető legmagasabban haladt az ágak között, mert a talaj felett vagy a tiszta égen könnyű célpontot jelentett volna. Egy idő után fáradni kezdett, ezért menedéket kellett találni. Hátranézett, de nem látott tündért, ezért óvatosan a fák felé emelkedett, hogy körülnézhessen. Ahogy kibukkant a védelmet jelentő ágak közül egy szélroham billentette ki egyensúlyából. A teste nagyon kicsi volt, nehezen tudott egy helyben maradni.

Megpillantotta Jaredék házának tetejét. Úgy gondolta, ott meghúzhatná magát egy időre, ezért gyorsan visszaereszkedett a fák közé, és a tisztás felé repült. A szíve nagyot dobbant, mikor Jaredöt is megpillantotta. Az autó nevű dolog előtt állt, és az erdőt nézte. Indulni készültek. Ettől Camille nagyon megijedt, ezért gyorsan visszanyerte eredeti alakját. A fiú éppen elfordult, ezért félt, hogy talán nem látta meg, de a következő pillanatban Jared futásnak eredt egyenesen felé. Ezért ő még inkább gyorsított léptein, és a fák közül kiérve egyenesen a fiú karjaiba szaladt. Jared átölelte, ami nagyon jó érzés volt számára, de muszáj volt elhúzódnia, ugyanis az egész családja kereste, bármelyik pillanatban rátalálhattak.

- Kérlek, segíts! - könyörgött a fiúnak, de gyönyörű arcát alig látta a könnyektől.

- Mi történt? - Jared Camille füle mögé simította az arcához tapadt hajszálakat, és egy pillanatra sem akarta elengedni.

- Tudják, hogy találkoztunk - hadarta a lány, és remélte, hogy Jared minden szavát érti - El akarták venni a képességeim, de megszöktem. Most követnek, és ha elkapnak, biztosan súlyosabb büntetést kapok. Tudsz segíteni?

- Igen, igen, azt hiszem - bólogatott a fiú hevesen, majd megfordult, és maga után húzta a lányt is.
Jared szülei tanácstalanul álltak az autó előtt, fogalmuk sem volt róla, mi történt. Mielőtt azonban kérdezhettek volna, Jared gyors magyarázatba kezdett.

- Camille óriási bajban, és el kell vinnünk innen. Mindent me fogok magyarázni, csak engedjétek, hogy ő is velünk jöhessen - a fiú hangja kétségbeesetten csengett, amiért a nő nagyon megsajnálta, ám a férfi szigorú tekintettel nézett fiára. A tündér nem tudta, mit gondoljon róla, féljen-e vagy se, ezért inkább szorosan Jaredhöz bújt, aki ösztönösen átkarolta.

- Nem vihetjük csak úgy el - mondta keményen, de azért vetett egy lágy pillantást Camille-ra - Bármi is történt, azt a saját családjával kell elintéznie.

- Ők akarnak bántani - szólalt meg Camille, mire a nő fájdalmas tekintettel a szívére szorította a kezét.

- James, kérlek - Camille-nak tetszett a tündér kinézetű ember hangja, és a külsejét is nagyon szépnek találta - Nem látod, hogy mennyire kétségbeesett szegény kislány?

James kemény pillantást vetett a nőre, de végül megadta magát. Camille úgy érezte, hogy a két ember között szoros kapocs lehetett.

- Jól van, beszállni - intett James, majd beült az autóba, ahogy a nő is.

Camille-nak fogalma sem volt róla, mit kell tennie, ezért Jared terelte be az autóba. Mikor a fiú becsukta az ajtaját, összerezzent a csapódásra. Átnyúlt felette, és valami hosszú fekete csíkot kötött át a testén, amit a lány másik oldalán illesztett a helyére.

- Ez micsoda? - kérdezte Camille, miközben próbálta magát minél kisebbre húzni, hogy a legkevésbé érjen hozzá a vastag csíkhoz. Ezen a fiú elmosolyodott.

- Ez biztonsági öv - magyarázta Jared, miközben saját magát is átkötötte eggyel - Arra jó, hogy megvédjen, ha az autó összeütközik valamivel. És nem kell félned tőle, nem szorít.

Camille elengedte magát, és valóban nem volt annyira kényelmetlen, mint gondolta. Látta, hogy Jared szülei is átkötötték magukat vele. Ám a fura hang, ami felzúgott, megijesztette, majd az autó a következő pillanatban elindult, pedig senki nem mozgatta.

- Most mi történik? - fordult Jared felé.

- Az autó azért jó, mert képes magától menni, neked pedig nem kell csinálni semmit, kivéve, ha te vagy a sofőr - Jared türelmesen beszélt Camille-hoz, ami megnyugtatta a lányt - Most Apa vezet, szóval ő a sofőr. Irányítja az autót, ő dönti el merre forduljon, és milyen sebességgel haladjon. Sokkal gyorsabb, mintha gyalog mennénk haza, mert innen nagyon messze van Charlotte, de autóval csak néhány óra az út.

Camille kinézett az átlátszó, de kemény felületen, amiről tudta, hogy az az ablak. Látta elsuhanni mellettük a fákat, ahogy egyre távolodtak a faháztól. Lenyűgözte az emberek találékonysága.

- Camille - James bizonytalanul szólította meg a lányt - Te még sosem láttál autót?

- Még nem - válaszolt Jared a lány helyett - Camille még sok mindent nem látott, de jobb, ha ezt nem a kocsiban részletezzük, mert úgy sem hinnétek nekünk - a lányhoz fordult - Cami, ugye nem gond, hogy majd a szüleimnek is meg kellene mutatnod, mire vagy képes?

- Most?

- Még csak azt kéne - rázta meg a fejét Jared - Még itt megijed Apa, és belehajt egy fába. Majd otthon.

- Szóval vigyük el a lányt Charlotte-ba úgy, hogy rendkívüli módon titkolózol felőle? - kérdezte James - Erről ne is álmodj, fiam! Tudni szeretnénk, mi folyik itt.

- De nem a kocsiban.

- Rendben, akkor megállunk.

- Ne - kiáltott fel Camille, ahogy az autó lassítani kezdett - Itt lehetnek a többiek a közelben.

- Mi történt, drágám, hogy ennyire félsz? - fordult meg a nő, hogy Camille szemébe nézhessen.

- Megszegtem egyetlen szabályunkat, amiért el akarják venni azt, amit Jared szerint most nem mutathatok meg.

- Engem érdekelne, hogy mikor mutathatja meg? - intézte James kérdését Jaredhöz.

- Amint kiérünk az erdőből - a fiút már kezdte idegesíteni apja folyamatos faggatózása, és ez a hangján is érződött.

- Az erdőnek van vége? - döbbent le teljesen Camille. Tudta, hogy vannak városok, amikben kevés a fa, de azt hitte, azokat erdő veszi körül.

- Ezt jobb, ha inkább a saját szemeddel látod, nem tudnám elmagyarázni.

Camille elfogadta a tényt, hogy többet nem tud kihúzni Jaredből, és James sem kérdezett többet. Egyedül a fiú anyja volt az, aki beszélgetett a lánnyal. Bemutatkozott, majd Camille vékony ruhájáról kérdezősködött, de a tündér megnyugtatta, hogy nem fázik. Egyéb dolgokat is próbált megtudni, de Jared finoman közölte vele, hogy majd akkor faggatózhat, miután Camille megmutatta, ki is ő valójában.

Ezután mindannyian csendbe burkolóztak. Miközben Camille a fákat figyelte, és magában elbúcsúzott az otthonától, Jared megfogta a kezét, ezzel jelezve, hogy ő mellette áll.

2014. november 15., szombat

7. Emberi dolog

Sziasztok!
Szerettem ennek a résznek a megírását, főleg egy bizonyos dolog miatt, szerintem ki fogjátok találni, hogy mire is célzok ezzel, miután elolvastátok a fejezetet. Hamarosan elérkezik az is, hogy Camille az emberek világába kerül. Remélem, annyira várjátok már, mint én. Addig is jó olvasást ehhez a fejezethez! :)
~A. J.~
______________________________

A világ különös. Más, mint ahogy azt elképzeled, többet rejt, mint sejted. Mindig lesz mit felfedezni, de a világ minden titkára sosem fog fény derülni. Ettől érdekes az élet. Szembe találod magad valami idegennel, és meg kell ítélned, hogy mennyire érdemes azt megismerned. Ha nem ártasz vele senkinek és semminek, vétek lenne kihagynod egy vissza nem térő lehetőséget. Légy bátor, kockáztass, fedezz fel! Nem kell az unalmas hétköznapjaid élned, ha tehetsz valami érdekesebbet is. A lehetőség mindig meg van, csak élni kell vele. Használd ki az alkalmat, hogy többet tudj!

***

A föld megmozdult, és egy levélnyél bújik elő, hogy egyre hosszabbá nőjön. Több nyél is csatlakozott hozzá, és mindegyikből levélkék nőttek ki, amiknek szélei csipkézettek, csúcsai hegyesek voltak. Másodperceken belül egy harminc centiméteres páfrány terpeszkedett ott, ahol előtte nem volt semmi. Camille szeretetteljesen és büszkén megsimította az egyik levelet, ami az érintés súlyától a föld felé hajlott.

- Meglepő, mennyire gyorsan tanulsz - Dahlia hangjában gyanakvás bujkált, de Camille úgy tett, mintha nem is hallotta volna. Jogosan gyanakodott - Mindenesetre szépen fejlődsz - eltűnt a gyanú, helyette büszkeséggel nézett a lányra, aki próbálta nem kerülni a tekintetét, az mindent elárult volna. Hiszen Jared volt az, aki megkérte a lányt, hogy mutassa meg neki a képességét, majd ő volt az, aki rávette, hogy gyakoroljon a jelenlétében. A tanulást összekötötte Jared személyével, így könnyebb volt bármi, amit Dahlia tanított neki.

Ismét találkozója volt Jareddel, ahogy minden nap. Mindig ugyanott találkoztak, a folyó mellett, de mindig más útvonalon jutott el oda, viszont a fája mellett minden egyes alkalommal elhaladt. Néhány percre a tövébe ült, és gondolkodott. Bármit is jelentett számára Jared, azt nem érthették meg a társai. Számukra a fiú a veszélyt és az árulást testesítette meg. Camille átverte őket, és ami leginkább fájt neki az volt, hogy egyre kevésbé érezte azt bűnnek. Pedig annak kellett volna. Ahogy egyre többet tudott meg az emberekről, úgy egyre inkább vonzotta az életük. Kétségei támadtak. Talán nem is született igazán tündérnek. A természet törvényeivel dacolva egy éjszakán jött világra, és ez megkülönböztette a többiektől, ahogy csillagokkal átszőtt szárnyai is. Nem tartozott teljesen a családba, mégis megbecsülték. Barátai voltak, a születésének tizenhetedik évfordulóján pedig mindenki részt vett, és senki sem panaszkodott emiatt. Egyenjogú társuknak tekintették, legalábbis ez látszott rajtuk. De mi van akkor, ha titokban mást gondoltak róla?

Ezek a gondolatok már akkor a fejében jártak, mikor még a fájához sem ért, ám mikor megpillantotta a rá várakozó barátait, aggodalom lett úrrá rajta, mégis tudta, mit kell tennie. Feltűnés nélkül irányt változtathatott volna, így elkerülve a tündéreket, de pontosan tudta, hogy eljött az ideje az elkerülhetetlen beszélgetésnek. Lehajtott fejjel haladt feléjük, és lázasan gondolkodott, hogyan is magyarázhatná meg az elmúlt napokban távol töltött délutánokat. Egy megoldás volt: hazudni.

- Camille? - Lily hangja bizonytalan volt. Valószínűleg aggódott Camille-ért, és emiatt a lány mellkasába fájdalom hasított. Nem akart hazudni, de tudta, hogy nem árulhatja el a titkát; a barátai túlságosan is aggódtak érte.

- Lily, Jasmine - bágyadt mosolyt erőltetett az arcára, mikor megállt előttük, remélte, hogy ezzel eléggé félre tudja vezetni a két lányt - Napok óta nem találkoztunk.

- Éppen ezért vagyunk itt - Jasmine előrébb lépett, a mozdulatai óvatosak voltak; vagy Jared mozgott hozzá képest határozottabban? - Minden rendben van? Talán történt valami, amiről mi nem tudunk?

- Nos - Camille mélyen a lány zöld szemeibe nézett, és kényszerítette magát, hogy kimondja a következő szavakat -, Dahliával gyakorolni nem egyszerű feladat - megpróbált játékosnak látszani, ám az nem ment olyan könnyen, ezért remélte, a barátnői ezt nem a feszültség jeleként értelmezik - Az erőm használata kimerítő tud lenni, hiszen nem rég került a birtokomba, emellett pedig sokat is kell gyakorolnom. Ilyenkor inkább valami békésebb helyet szoktam keresni, és sokszor el is alszom, pedig csak pihenni szeretnék.

Úgy tűnt, a két lányt sikerült meggyőznie. Aggódó pillantásaik együttérzővé váltak, és egyszerre ölelték át barátnőjüket. Camille szörnyen érezte magát emiatt. Hamis dolgokat állított, így hamis érzelmeket váltott ki Lilyből és Jasmine-ből. Tudta, hogy pár éven belül ők is megtapasztalják a felnőtté válást, de az nem lesz olyan fárasztó, ahogy ő elmondta. Csak remélni tudta, hogy barátai addig megfeledkeznek a kifogásáról.

- Hamarosan véget érnek a gyakorlások - biztatóan mosolygott barátnőire, hogy minden jelét elrejtse idegességének - Azután több időt tölthetünk együtt, és mindent elmesélek - Camille szavai hallatán a két tündér izgatottan ugrálni kezdett. Magára hagyták a lányt, és jó pihenést kívántak neki. Camille-nak ez szörnyen fájt. Átverte a barátait, akik mindig elfogadták őt úgy, ahogy volt. Hazugságba taszította őket, amit a lányok gondolkodás nélkül elfogadtak. De vajon Jaredöt is elfogadták volna?

Camille bizonytalanul lépkedve haladt a folyó felé, most nem sietett, nem hajtotta izgatott boldogság. Olyan érzelmek mardosták belülről, amiket korábban nem tapasztalt még. Jared mesélt hasonló dolgokról, hogy az embereknél ez rendszeres, ám nem gondolta, hogy ennyire szörnyű is. Nem igazán akadt még gondja az elmúlt tizenhét évben, pedig a fiú szerint az emberi élet célja a küzdés. Ez tartja mozgásban a világot, ez az, ami élteti. Mert, ha nem lenne mozgás, mindenki meghalna. Csak most jött rá, hogy Jared szavai mennyire bölcsek is voltak. Tehát az emberek élete sokkal mozgalmasabb és izgalmasabb volt a tündérekénél, amiről Camille azt gondolta, szívesen kipróbálná, ám azt olyan járulékos tényezők kísérnék, mint a fájdalmas érzelmek. Borzalmas.

Jared fel-alá járkált; pedig idáig minden alkalommal a fűben fekve várt rá. Camille megtanulta már, hogy ez az idegesség jele. A fiú tehetetlennek érezte magát, csinálnia kellett valamit, ezért mozgott folyamatosan. Emiatt a lány is rosszul érezte magát. Aggódott Jared miatt, de félt, mit fog mondani, hogyan fog viselkedni. Ilyet még nem tapasztalt.

- Jared - szólította meg Camille a fiút, mire ő megfordult. Kellemes idő volt, ezért csak egy szürke rövid ujjú pólót és halvány színű farmert viselt a szokásos cipővel kiegészítve. Göndör fürtjeit lágyan lengette a szellő, amit csak a folyó mentén lehetett érezni, mert a fák közé nem tudott beférkőzni. Jared arcán mosoly jelent meg, de látszott, hogy nem volt valódi, ahogy Camille válaszmosolya sem - Minden rendben?

***

Camille észrevette a fiú idegességét, amit egy mosollyal próbált leplezni. Úgy tűnt, ez nem használt, de legalább így minél hamarabb közölhette vele a nem túl vidám hírt.

- Cami - Jared szemei előtt lebegett az emlékkép, amikor először így szólította. Akkor nagyon meglepődött, hogy nem mondta ki a teljes nevét, csak pislogott nagy szemeivel. Azóta megszokta a becenevet, és minden egyes alkalommal, mikor Jared így szólította, apró mosolyra húzódott a szája sarka; most nem - Sajnálom, hogy korábban nem szóltam, de holnap... öhm... hazamegyek.

A kíváncsiság és az aggódás minden jele eltűnt Camille arcáról. Helyette szomorúság csillogott könnytől fényes szemeiben. Jarednek eszébe jutott, amit a lány a tündérek mindennapos boldogságáról mondott. Vajon érzett már valaha is bánatot? Jarednek azonnal eszébe jutott a válasz; igen. Szomorú volt, amiért más volt, mint társai. Most talált egy barátot, aki nála is jobban különbözött családja tagjaitól, ám ez nem tarthatott örökké. A tündérek hosszú-hosszú éveken keresztül élnek, és Jared el sem tudta képzelni, mennyire fog fájni a lánynak az az űr, amit maga után hagy. Mert tudta, hogy így lesz. Camille nem csak, mint a természet egy csodája, hanem mint egy nagyszerű teremtés égett bele az emlékezetébe. Tudta, hogy bármi történjék is, mindig szeretettel és vágyakozással fog visszagondolni a törékeny, ám mindig vidám Camille-ra. Ezek a gondolatok vezérelték.

Közelebb hajolt a lányhoz. Megérintette az arcát, a bőre hihetetlenül bársonyos volt. Egy hosszú pillanatra Camille kék szemeibe nézett, amiben ismét kíváncsiság fénylett. Rejlett amögött valami más is, de a lány valószínűleg nem tudta, mit érez. De Jared tudta, a vágy irányította. Ajkait Camille ajkaira tapasztotta erősen, minél közelebb akart lenni hozzá. A gondolatai között megjelentek az elmúlt nap eseményei: rengeteget meséltek egymásnak; Camille megtanította Jaredöt fára mászni; Jared megtanította Camille-t egyszerűbb matematikai műveletek használatára; Camille elmondta minden növény nevét, amivel találkoztak; Jared elmondta, mit szoktak az emberek érezni; Camille megmutatta, hogy használja a varázserejét; Jared megmutatta, mi az a zene, miközben gitározott neki; Camille elvezette az erdő legszebb területeire; Jared elvezette gondolatban a hegyeken túli helyekre. Még ennél is több dolog történt abban a néhány délutánban, és ezeket megpróbálta belepréselni egyetlen csókba.

Érezte a lány bizonytalanságát. Nem tudta, mit kell tennie, ezért megpróbálta utánozni Jaredöt. A fiú majdnem elmosolyodott Camille ügyetlenségén, de aztán eszébe jutott, miért is volt olyan határozatlan a lány. Mert tündér. Ő nem tudja, mi az a csók, hogy mit jelent a két fél számára - hogy mit jelent Jared számára. Azelőtt egyetlen fiút nem látott még, elképzelése sem lehetett a két nem egymás iránti vonzalmáról, így a csók annyira valótlanná vált. Jared rádöbbent, hogy tettével csak kihasználta a tudatlan lányt, akinek fogalma nem volt róla, milyen sokat is jelent egy csók. A másodperc tört része alatt tudatosult ez a fiúban, inkább hátralépett, elengedte a lányt, hiába is vágyakozott a lágy érintések után.

***

Camille számára ismeretlen volt érezni más személy ajkait a sajátjain. Mégis kellemes volt. Nem tudta, mit kell ilyenkor tenni, de megpróbálta utánozni Jaredöt. Azt sem tudta, mi az, amit tesz, hogy jó-e vagy rossz-e, de élvezte. A fiú sosem beszélt neki hasonló dologról, de úgy képzelte, hogy az öleléshez hasonlóan a szeretet kifejezését szolgálta bizalmasabb módon. A szíve olyan gyorsan vert, mint ahogy még soha. Ismeretlen izgalom járta át, és érzett valamit, amit még sosem tapasztalt.

A pillanatnak vége szakadt, amikor Jared hátralépett. Csalódottan szakadt el tőle, hiányolta az ismeretlen, de kellmes érzést. Kíváncsian kutatta a fiú arcát tekintetével, amiről sajnos nem a legpozitívabb érzelmeket olvasta le. De ennek mi lehetett az oka? Nem kérdezett rá, hagyta, hogy a fiú magától magyarázza meg.

- Sajnálom - idegesen túrt szőke fürtjei közé. A hajába markolva tett egy kört, frusztráltan kifújta a levegőt, miközben az eget kémlelte, majd ismét Camille felé fordult - Sajnálom - ismételte meg magát. A lány egyáltalán nem értett semmit, ezért türelmetlenül várta a folytatást - Nem beszéltem neked egy fontos emberi érzelemről, de nem is fogok. A lényeg az, hogy amit tettem, hiba volt, mert nem tudod, miért tettem. Ez egy emberi dolog, te pedig tündér vagy. Ha értenéd is, miről beszélek, akkor sem lenne helyes. Holnap reggel elmegyek, és nem tudom, hogy fogunk-e még találkozni. Talán ez vett rá, hogy megtegyem az előbbit, de inkább felejtsd el. Én is megpróbálom.

- Miért? - Camille-ban valami ismeretlen érzés jelent meg. Hirtelen kiabálni támadt kedve, és amit addig Jareddel kapcsolatban érzett, hirtelen megváltozott, és nem jó irányba. Ezt a fiú korábban haragnak vagy dühnek nevezte - Mi van most veled? Eddig mindent elmondtál, most meg hirtelen titkolózni kezdesz. Tettél valamit, aminek én is részese voltam, és úgy gondolom, jogom van tudni róla, mi volt ez. Jogom van, ezt tőled tudom - a fogait összeszorítva szúrós szemekkel meredt Jaredre. Még sosem nézett így senkire.

- Nézd - a helyzethez képest a fiúnak túlságosan nyugodt hangja volt, ennek ellenére Camille próbálta visszafogni magát, nehogy kiabálni kezdjen vele - Amit tettem, nem számít, mert úgy is elmegyek, most találkoztunk utoljára. Hazamegyek, és megpróbálok túllépni egy kapcsolaton, és nincs kedvem kettőn is túljutnom. Tudom, hogy nem érted, mit értek ez alatt, és ezt sajnálom is, de nem akarlak bántani érzelmileg. A tudatlanság néha áldás.

- Nagyszerű - Camille karba fonta a kezeit, és a folyó hömpölygő hullámait tanulmányozta. Kicsinek és butának érezte magát Jared mellett, amiért kevesebbet tudott, mint ő, hiába is volt tisztában azzal, hogy nem tehetett ellene semmit - Most egyedül akarok lenni.

***

Jared csalódottan hallotta ezeket a szavakat Camille-tól, pedig tudta, hogy neki is magányra volt szüksége. Hibázott, amikor megcsókolta, ezzel meg is bántotta. Vallomást tenni előtte még rosszabb lehetőségnek tűnt, hiszen úgy mindkettejüknek fájdalmat okozott volna. Nehezen tudták volna egymás emlékét maguk mögött hagyni, ha szorosabb kapcsolat köti össze őket, így hát ez volt a legjobb megoldás.

Fájdalmas bánattal nézett a lány távolodó alakja után. A fák közé szaladt kecses lépteivel, és hamarosan elrejtették a törzsek Jared szeme elől. Elment örökre. Nehezen tudta felfogni, pedig így volt igaz. Nagyon is kedvelte. Nem tudta elképzelni a jövőjét nélküle, de abban biztos volt, hogy többé már nem látogathat el oda, hiába is tervezte. Könnyebb úgy megválni egy érzéstől, ha azt nem elevenítik fel időközönként. Camille tündér volt, de nem jelentett olyan nagy szenzációt, hogy játszadozzon kettejük érzelmeivel. Jobb helye volt neki a társai között.


A faházhoz visszaérve tudta, hogy a szülei észrevették bánatát - mégsem szóltak semmit. Jared korábban elmondta nekik, hogy el szeretne búcsúzni Camille-tól, és, bár ők nem ismerték a lányt, támogatták fiukat. Ezt tisztelte bennük leginkább: hogy mindig mellette álltak.


Mivel a telefonja lemerült, csendben pakolt ki a szobából, pedig szívesen hallgatott volna zenét, hogy a dallamok töltsék ki a gondolatait, ne pedig Camille. Másnap reggelre készen kellett állnia a hazautazásra, amit nehezebben tudott felfogni, mint amikor megérkeztek. Azon a napon megbánta, hogy szüleivel tartott a kirándulásra, most pedig a hazatérés gondolata nem hagyta nyugodni. Nem mehetett csak így el köszönés nélkül. Camille szívébe harag költözött, aminek nem lett volna szabad megtörténnie, hiszen ő egy mindig vidám tündér volt. Tennie kellett valamit.

Alig, hogy kilépett az ajtón, rádöbbent, nem volt mit tennie. Fogalma sem volt róla, merre induljon, ráadásul Camille-t sem akarta bajba keverni felbukkanásával. Jared minden egyes emberrel együtt veszedelmes szörnyetegnek számított, aki csak a természet tönkretételéhez értett. Az bántotta leginkább, hogy volt benne igazság. Camille a természet része volt, és ő emberi érzelmeket rejtett el benne. Nem ronthatta el ezt még ennél is jobban, így kénytelen volt hátat fordítani az erdőnek, és visszatérni eredeti feladatához, habár a pakolás nem volt olyan csábító, mint Camille.

***

Másnap reggel kialvatlanul pakolászta be a táskákat a csomagtartóba. Amiben csak tudott, segített, és állandóan édesanyja körül legyeskedett, hogy úriember módjára minél több feladat alól felmenthesse. Jared és Elena is tudta, hogy a valódi ok nem a fiú jólneveltsége volt. A nő felismerte azt a fajta bánatot, ami fia lelkét is nyomta. Valamiért titkolózott Camille felől, hiába is győzködte őt, hívja meg hozzájuk egy ebédre, vagy legalább mutassa be, Jared folyamatosan azt mondta, hogy nem lehet, és ezt ők nem érthetik, inkább bízzanak meg benne. És a szülei bíztak.

Míg a szülei a házat ellenőrizték, Jared a gitárján játszott. Ujjai lassú táncot jártak a húrokon lágy, szomorú hangokat csalogatva elő. A fiú arra a napra gondolt, amikor Camille-nak is zenélt. A lány hihetetlenül élvezte, ahogyan Jared előcsalogatta a különböző dallamokat hangszerével. Folyamatosan arról áradozott, hogy ő még ilyen csodásat nem hallott. Vidámabbnak érezte magát, mint bármikor máskor, és ez az emlék bágyadt mosolyt csalt Jared arcára. Nem lehetett így vége annak, ami összekötötte őket. Ez nem volt így rendjén.

A csodás emlékek és szomorú gondolatok közül szülei rántották ki, ideje volt indulniuk. Kivételes óvatossággal helyezte el szeretett gitárját a tokjában, majd a hátsó ülésre tette, hogy édesapja tanácsára útközben is tudjon játszani. Mielőtt azonban ő beült volna az autóba, megfordult, hogy egy utolsó pillantást vessen az erdőre.

- Jared, indulnunk kellene már - James türelmetlenül dobolt ujjaival a kormánykeréken. Jared nem látta értelmét tovább nézni az erdőt, ezért már fordult is volna meg, hogy beszálljon az autóba. Ám ekkor valami kékséget fedezett fel a fák sűrűje között.

Camille lélekszakadva szaladt Jared felé, aki tárt karokkal sietett elé. Szorosan magához ölelte a lányt, de az gyorsan elhúzódott tőle. Emiatt a fiú kissé megbántva érezte magát, de ahogy meglátta Camille arcát, aggodalom lett úrrá rajta. A szeméből csak úgy patakzottak a könnyek, miközben próbált megszólalni.

- Kérlek, segíts!

2014. október 21., kedd

6. Megismerni az ismeretlent

Sziasztok!
Végre elkészültem a következő fejezettel. Tudom, nagyon sokat kellett várni, de ahogy tudtam, igyekeztem. Az, hogy most belehúztam, Beast Belle-nek köszönhető, ő kérdezte többször is, hogy mikor tudom megosztani az új részt. Hát, Belle, remélem nem okoztam csalódást. :)
A történet  hamarosan izgalmasabbá válik, és nem sokára Camille belecsöppen az emberek világába.
Jó olvasást!
______________________________


Camille nem teljesített túl jól a második gyakorlással töltött napján. Gondolatai minduntalan göndör fürtök és ragyogó, kék szemek felé terelődtek, Dahlia szavai csak nagy erőfeszítések árán jutottak el a tudatáig. Csalódásként fogta fel tanítója magas hangját, sokkal inkább hallgatta volna ugyanazt a szöveget Jared fiúhangján, ami jóval mélyebb volt, mint a tündéreké.

- Már nagyon vártad, hogy felnőtt tündérré válj, kedvesem - Dahliának muszáj volt Camille fejét maga felé fordítania, különben a lány biztosan nem vette volna észre, hogy hozzá beszélt - Mi vonja el a figyelmed a gyakorlásról?

A tündérnek gyorsan kifogást kellett találnia, de az nem volt olyan egyszerű. A család tagjainak nem igazán akadnak titkai egymás előtt, de az igazat mégsem mondhatta el.

- Nem szívesen töltöm az időm tanulással - a magyarázata bizonytalanul hangzott, de a mondat végére mintha magát is meggyőzte volna - Elveszi a szabadságom, annyi mindent csinálhatnék.

- Ó, drágám - Dahlia együtt érezve tette a szíve fölé a tenyerét - Sajnos muszáj megtanulnod, hogyan kezeld újonnan szerzett képességeid, különben nem vehetsz részt a legközelebbi tavaszébresztésben. Pedig szeretnél, nem igaz? Sokáig vártál rá, nem szabad azt hinned, hogy gyakorlás nélkül is menni fog.

Camille már maga sem volt benne biztos, hogy mit szeretett volna. Hirtelen Jared érdekesebbnek tűnt, mint a tavasz. A virágok valóban káprázatosan festettek, de a fiú szépségével egyik sem ért fel. Nem találkozott még ennyire különleges teremtménnyel, aki megváltoztatta az emberekről alkotott képét.

A gyakorlás további részében megpróbált minél többet kihozni magából, még ha az nem is volt olyan egyszerű. Az erőlködés eredményeképp valami furcsaságot érzett a fejében, de még sosem találkozott ilyesmivel. Kellemetlen érzés volt, semmihez nem tudta hasonlítani. Kíváncsi volt, Jared tudta volna-e, mi az?

A nem túl eredményes tanulás után Camille erőtlenül vált el Dahliától, aki gyanakvó tekintettel mérte végig a lányt. Nem érezte jól magát, mindig vidámsággal volt feltöltődve, de most szívesen lefeküdt volna aludni. Ám a tündérek azonnal gyanút fogtak volna, hiszen egyikük sem aludt nappal, mindig megvárták a sötétedést. Camille nem tudta mire vélni a különös érzéseket, de muszáj volt úgy tenni-e, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna.

A lány a szokásosnál kevesebb könnyedséggel mászott fel a fájára. Az ágak közé rejtett ruhadarabot kereste, amit Jared kedvességből adott neki oda, hogy ne fázzon. A nemes gesztus emlékére Camille szája sarka mosolyra görbült, hirtelen több kedve lett mozogni. A talajra érve a tisztás felé indult, amerre a barátait vélte látni néhány perccel korábban.

Lily és Jasmine a tisztás szélén ültek egy terebélyes fa árnyékában. Vidáman cseverésztek, miközben néha a túlsó fák felé lestek. Camille-nak azon az oldalon kellett volna felbukkannia, csakhogy tett egy kis kitérőt, így meglepetésszerűen bukkanhatott fel a két lány mögött. Széles mosollyal az arcán lopakodott feléjük, mikor a vidámsága egyszeriben semmivé foszlott. A háta mögé dugta Jared pulcsiját, majd hátrált néhány lépést.

Jasmine és Lily tündérek voltak, a tündérek szabályai szerint éltek, sosem tanúsítottak engedetlenséget az Anyával szemben. Camille hasonlóan cselekedett egészen az előző napnyugtáig. Kapcsolatba lépett egy emberrel, amit a tündérek legsúlyosabb szabálya tilt. Vajon melyik tündér állna ki inkább a barátja mellet ahelyett, hogy engedelmeskedne az Anyának? De, ha talán szabály sem tiltaná, a tündérek akkor is elszörnyedve néznének azon társukra, aki szándékosan közelebb merészkedett az emberekhez. Camille túl sokat veszíthetett volna el, ha tovább megy, és a barátai orra alá dugja Jared ruháját.

A lány hátrált még néhány lépést, és azonnal futásnak eredt, amint megbizonyosodott róla, hogy a barátai már nem hallhatták. Könnyed léptekkel sietett a találkozó helyére, de mikor már majdnem odaért, lelassított.

***

Jared nem sokat aludt az éjjel. Az agya nem teljesen tudta felfogni, hogy egy valódi tündérrel találkozott. Pedig tisztán emlékezett, hogyan nőttek ki Camille hátából a szárnyak, kizárt, hogy valami trükkel szerelte volna azokat oda.

A szüleinek feltűnt különös viselkedése, de nem tették szóvá, aminek kifejezetten örült. Egész délelőtt nyugtalan volt, ebédkor pedig kapkodva lapátolta be az ételt. Csakhogy túl hamar végzett, és udvariatlanság lett volna otthagyni a szüleit, ezért türelmetlenségében a lábát rázva várt.

- Csak nem találkozód van? - kérdezte James ravasz mosollyal a szája sarkában.

- Talán - Jared nem óhajtott többet mondani.

- Az a lány biztosan nagyon szép volt - folytatta zavartalanul James figyelmen kívül hagyva fia egyre növő türelmetlenségét.

- Vele találkozol? -Jared nem örült, hogy az anyja is belefolyt a beszélgetésbe, de legalább ő egyenes volt.

- Igen - sziszegte a fiú a fogai között idegesen.

- Mi a neve? - faggatta tovább Eleanor.

- Camille.

- Mint egy kis virág - mosolyodott el a nő, mire Jared felidézte a tündér vékony testét, szép arcát. Mintha tényleg egy kis virág lett volna.

- Na jól van, Jared - sóhajtott fel James, mire a fia érdeklődve emelte rá a tekintetét - Elmehetsz.

A fiú azonnal felugrott, és már csak az ajtóból kiáltott vissza egy köszönömöt.

Jared felidézte a folyóhoz vezető utat, ahova a fák között szaladva hamar odaért. Kifulladva érkezett a találkozó helyszínére, de csalódnia kellet, ugyanis egyedül volt. Remélte, hogy Camille még nem járt ott, és hamarosan megjelenik.

Egy ideig fel-alá járkált a fákat leste a tündért keresve, de ő csak nem akart felbukkanni. Talán Jared túl hamar érkezett, hiszen a nap szerint még dél volt. A fiú ezután leült a folyó szélére, és a hullámokon megcsillanó fényeket leste. Hallgatta a víz zúgását, próbált csak a megnyugtató hangra összpontosítani. Lefeküdt a fűre, és élvezte az arcát melengető gyenge napfényt. A szél belekapott szőke, göndör hajába, érezte az ujjai között a fűszálakat. A folyó zúgásán kívül figyelmes lett a madarak csicsergésére is. Megpróbálta egyszerre befogadni a természetet, ami hihetetlenül kellemes érzést keltett benne. Nem vágyott vissza a városi életre, ott akart maradni a fűben fekve. Már csak Camille hiányzott hozzá.

Árnyék takarta el a fényt, ezért kinyitotta szemét. Mikor felnézett a felette álló Camille hátrébb lépett néhány lépést. A lány a mellkasához szorítva tartotta a fiú pulcsiját. Jared most jobban megnézhette a lányt. A haja hosszú, göndör fürtökben omlott a hátára, gyönyörű, kék szeme ragyogott a napfényben. A bőre lágynak és puhának tűnt, arca rózsás volt. Vékony testét ugyanaz a kék ruha takarta, ami úgy nézett ki, mintha virágok szirmaiból és színes pókhálóból készítették volna. Vékonynak tűnt, és hosszú sem volt, de a lány mégsem fázott. Most sem viselt cipőt, talán azt sem tudta, mi az.

- Köszönöm - vette el mosolyogva Jared a felé nyújtott pulóvert.

A fiú leült a fűbe, a lány pedig követte példáját. Jared folyamatosan Camille-t figyelte, akinek most nem voltak a szárnyai a hátán, de még így sem tudta felfogni, hogy létezik olyan tökéletesség, mint a tündér. Észrevette, hogy a lány is őt kutatta a tekintetével, hiszen ő még nem látott embert ilyen közelről.

- Hány éves vagy? - kérdezte Jared.

- Tizenhét - a lány hangja lágy volt, kellemes, mintha a természet szólalt volna meg.

- Fiatalabbnak tűnsz - Jared tizenötre tippelt volna legfeljebb, ezért kissé meglepődött, hogy a lánnyal egyidősek - Én is tizenhét vagyok, de hamarosan tizennyolc leszek.

- Mikor? - érdeklődött a lány.

- Majd a nyáron - válaszolt a fiú, de akaratlanul is eszébe jutott, hogy nyáron már nem lesz Camille közelében. Rá kell vennie a szüleit, hogy visszamenjenek még oda.

- Nyáron? Az emberek születhetnek nyáron? - a lány döbbentnek tűnt.

- Ahogy ősszel, télen és tavasszal is - bólintott a fiú, mire Camille még inkább elcsodálkozott - Miért? Nálatok ez hogy megy?

- Mindannyian a tavasz elején születünk fényes nappal. Persze engem kivéve - a lány mintha kissé elszomorodott volna.

- Minden rendben? - kérdezte óvatosan Jared.

- A családomban én különcnek számítok. Nem vagyok olyan, mint a többiek - átölelte a lábait, állát a térdére támasztotta - Egyedül én születtem éjszaka, és olyan dolgok iránt érdeklődök, ami mások szerint butaság vagy veszélyes.

- Ez nem különcség - mosolyodott el bátorítóan a fiú. Szívesen megérintette volna a lányt, de nem érezte úgy, hogy eljött már az ideje - Jó dolog, ha különbözöl a többiektől, különleges vagy. Nem lenne unalmas átlagosnak lenni?

Camille bánatosan mosolyogva ingatta a fejét. Jared mindenképp meg akarta győzni.

- Az emberek közül sokan születnek éjszaka - magyarázta a fiú lelkesen - Én éjfél után néhány perccel születtem.

- Nem ez a legnagyobb gond, Jared. Egyetlen egy szabályunk van, hogy nem állhatunk szóba emberekkel.

- Miért? - Jared nevetségesnek találta a szabályt, de jobban belegondolva látott benne logikát.

- Azt tanítják nekünk az idősebbek, hogy szörnyetegek vagytok, akik elpusztítják a természetet. Ha tudnátok a létezésünkről, minket is bántanátok.

Jared mélyen Camille szemeibe nézett. A gyönyörű kékség mögött felfedezett némi félelmet, de nem volt benne biztos, hogy az miatta vagy a szabály megszegése miatt bujkált a lányban. A tündérnek igaza volt, ha nem is teljesen, de sok ember valóban olyan volt, mint amilyennek leírta őket.

- Camille? - Jared lágy hangon szólt a lányhoz, nem akarta még csak véletlenül sem elijeszteni - Te félsz tőlem?

***

A kérdés kissé meglepte a lányt, hirtelen a választ sem tudta. Elgondolkodott, mielőtt megszólalt volna.

- Nem - bizonytalannak hangzott, ezért határozottan helyesbített - Nem adtál rá okot, hogy féljek tőled.

Jared arcán megjelent az az elbűvölő mosoly, ami még barátságosabbá tette egyébként is ártatlan kinézetét. Camille nem értette, miért illették az embereket a szörnyeteg szóval, mikor nem sokban különböztek a tündérektől.

- Mesélnél még magatokról? - törte meg a csendet Jared - Mondj el mindent, és én elmondom, hogy miben hasonlítunk egymásra.

- Rendben - bólintott Camille - Mint mondtam, minden tündér a tavasz elején születik nappal a Virágbölcsőben, ami tulajdonképpen egy gyönyörű, kis, virágos mező. Az újszülöttre az Anya vigyáz ötéves koráig, mindent megtanít neki a tündérekről, a természetről. Ő egy nagyon idős tündér, mégis fiatalnak látszik, hiszen minket csak a természet pusztulása tud megölni.

Ezek után a kis tündér tanítóhoz kerül, aki tovább vigyáz rá, és egy saját fát kap, ahova a lelke beköltözik, mikor alszik. Tizenhét évesen megünneplik a tündér felnőtté válását, kinőnek a szárnyai, még hatalmasabb varázserőre tesz szert. Ez az év gyakorlással és tanulással telik, mert a következő tavasszal már a felnőttekkel együtt segít elhozni a tavaszt, amit ezután minden évben meg kell tennie.
Ha a tündér ellent mond egyetlen szabályunknak, az Anya megbünteti, az idősebbek szerint elveszi a képességeit, emberivé teszi. Hogy ebből mennyi igaz, nem lehet tudni, csupán ezzel ijesztgetnek minket.

Miután Camille nagyjából felvázolta egy tündér életét, Jared csendben ült, és a fűszálakat tanulmányozta.

- Nos - a lány várta a folytatást, de azt a fiú csak nagy nehezen tudta kinyögni - Hogy érted azt, hogy a tündér lelke beköltözik a fába? Ez is valami varázslat, vagy mi?

- Tulajdonképpen igen - mosolyodott el a lány - A testünk és a lelkünk eggyé válik a fával, mikor aludni térünk este vagy az ősz végén.

Jared felsóhajtott, és hátradőlt a földre. Megdörgölte a szemeit, majd az égre meredt.

- Kissé nehéz felfogni, hogy léteznek tündérek, és egyikük itt ül velem szemben. Hihetetlen, hogy tudsz varázsolni - Camille kételkedett benne, hogy Jared hozzá beszélt volna, sokkal inkább mintha magát akarta volna meggyőzni.

- Megértelek - a lány végigmérte a fiút tetőtől talpig - Sosem hittem, hogy valaha is fogok emberrel találkozni. Nem gondoltam volna, hogy ennyire hasonlítotok ránk.

- A mi meséinkben léteznek tündérek - Jared kijelentésére Camille közelebb húzódott, kíváncsi volt a folytatásra - Nem olyanok, mint te, de hasonlítanak. Sok féléről mesélnek, a legtöbb emberszerű. Vannak kicsik, normál méretűek, szárnyasok, szárny nélküliek. A leghíresebbek talán a híres író, Tolkien tündéi.

Camille nem értette, mi az az író, így Jarednek el kellett magyaráznia, hogy az a személy, aki történeteket ír le, mire az írás fogalmára is kitérhetett. Rengeteg dologról fel kellett világosítania a lányt, aki csüngött minden szaván. Elképesztőnek találta az emberek dolgait, hogy mi mindennel foglalatoskodnak, milyen összetett világuk van. Bár se Camille, se Jared nem tudhatta, de a tündérek könnyebben tanultak, így a fiú minden szava beleégett a lány emlékei közé.

***

Az idő gyorsan telt, és Jared közel sem mondott el mindent az egyre közvetlenebb Camille-nak. A falak lehullottak közöttük, és kölcsönösen hitték, hogy egyformák, csupán máshol, más szokások között éltek. Összekötötte őket valami elszakíthatatlan, amire később Camille-nak óriási szüksége lett.

2014. szeptember 21., vasárnap

Bejelentés, önreklám

Sziasztok!

Elhanyagoltam a blogot, tudom. Viszont már írom a következő részt, amiből annyit elárulok, hogy a találkozásnál járok. Nincs rá sok időm, de próbálok minél több időt a történetre fordítani.

Ezt az időt viszont valami másra is fordítanom kell, az pedig nem más, mint a kritikaírás. A Face to Face nevű blogon kritikaíró lettem. Ha szeretnétek kritikát, bátran kérjetek, de az oldalon sok más hasznos szolgáltatást igénybe vehettek. Nézzetek be: http://md-blogdesign.blogspot.hu/

Ölel: A. J.

2014. augusztus 28., csütörtök

Top 5 női karakter játék

Sziasztok!

Drága bernadette_ jelölt egy játékra, aminek a lényege, hogy a kedvenc könyves vagy filmes női karaktereim, akik nagy hatással voltak rám. Nagyon köszönöm. :)

5. helyezett: Katy (Obszidián)
Biztosan sokan vannak mások, akik jobban illettek volna erre a helyre, de én azokat nem ismerem. Katy kissé emlékeztet a sablonkarakterekre, de lehet, hogy csak én tévedek. Viszont, ha ez így van, én akkor is nagyon szeretem - nem csak Daemon miatt - a könyvmániája miatt. Persze az sem hátrány, hogy bátor jellem, aki szembe mer szállni az arumok ellen.

4. helyezett: Annabeth (Percy Jackson és az olimposziak)
Habár már nem igazán emlékszem, hogy a Percy Jackson könyvek végén a két fiatal összejön-e - ami nálam fontos tényező -, mégis ő az ebben a listában felsoroltak közül a negyedik kedvencem. Hogy miért? Az esze és a bátorsága miatt. Athéné lányaként természetes, hogy okos, de erősíti a jellemét. Kívülről keménynek tűnik, de belülről törékeny. Meghatott, ahogy egy tökéletes család után vágyódott.

3. helyezett: Elena Gilbert (Vámpírnaplók)
Kitartó, bátor és szerelmes. Főleg a harmadik évadban szerettem meg - mert még csak azt nézem -, amikor töretlenül próbálta megmenteni Stefant. Nem adta fel, pedig én már rég megtettem volna - jó, ez annak is köszönhető, hogy Damon a kedvencem. Elena mindenkinek jót akar, még a saját boldogságát is feláldozná másokért, ahogy azt Jeremy esetében tette.

2. helyezett: Penryn Young (Angelfall)
Harcos jellem, amiben nem hasonlít rám, viszont sokat beszél és kérdez, ami rám is jellemző. Tetszik, hogy egyáltalán nem nagyravágyó, csupán a húgát próbálja megmenteni. Nem tudom, mi lesz a vége, mert még csak most olvasom a Angelfallt, de azért már várom a hamarosan megjelenő After Worldöt. Penryn szerintem egy igazán szerethető karakter, de magamból kiindulva, biztosan idegesítene másokat.

1. helyezett: Tessa Gray (Pokoli szerkezetek)
Abszolút kedvencem, ő hasonlít rám leginkább - leszámítva a bátorságot. Persze nagyon idegesített, hogy választania kellett Will és Jem között, de nem az ő hibája. Mégis jól viselte a strapát, és minden helyzetből próbálta a legjobbat kihozni kívülálló amerikaiként. Az írónő nem kivételezett vele, ő is ugyanúgy szenvedett, ahogy mások. Will sértései nem kerülték el, pedig azok nem voltak semmik. Mégis az tetszett leginkább, ahogy Cecily látta; visszahúzódó, csendes lány, aki a könyveibe temetkezett. Nem volt jobb a többieknél, csak kissé különbözött, ahogy mindenki más is egymástól; nincs két egyforma ember. Megvan benne a kellő különlegesség és átlagosság.

Akiket nevezek a játékra:
Katie és Khyira (Megírhatjátok közös megegyezés alapján vagy külön-külön.)
Lisa Nowell
G Pataki
greeti szia
Karool

A nevezettek olyan személyek, akiknek nem olvasok a blogjait, csupán Facebookon találtam rájuk (kivéve greeti szia-t, a Dead Soulnak nagy rajongója vagyok). Ezt azért csináltam így, mert szeretném tágabban elterjeszteni ezt a játékot, nem csak azt a néhány írót nevezni, akik alapból ismernek, mert olvasom a blogjaikat, hozzászólásokat osztok meg, díjakat továbbítok nekik. Ha rosszul írtam a neveket, elnézést kérek, nem ismerlek annyira titeket.

Verseny

Sziasztok!

Nem, sajnos még mindig nem új fejezettel érkeztem, amiért bocsánatotokat kérem. Hamarosan iskolakezdés, utána - remélhetőleg - aktívabb leszek.
Carlie, a Dissimilar love című blog írója meghívott az általa rendezett versenyre, ahol Camille a harmadik legjobb karakter lett. A nyereményként elkészített interjút már olvashatjátok a blogon: http://dissimilarlove-bycarlie.blogspot.hu/2014/08/beautiful-nature.html

A következő fejezettel sietek, ahogy csak tudok, de nem fogom elkapkodni, valószínűleg ezért is szoktam olyan sokat késni. Addig is élvezzétek ki a nyár utolsó napjait, mert utána, a keserves tíz hónapban, nem lesz sok pihenési lehetőségetek!

2014. augusztus 18., hétfő

5. Egy kedves barát

Sziasztok!
Ma véletlenül egy blogajánlós oldalra tévedtem. Meglepődtem, mert rögtön a Beutiful Nature fogadott a legutolsó bejegyzés címében. Nem kértem, még csak nem is tudtam róla. Iszonyatosan hálás vagyok érte. (A bejegyzést megtekinthetitek ITT.)
~A. J.~
______________________________

"Egy kedves szó,
Egy pillantás,
Egy remek barát,
 S minden oly vidám."

Jared látta a lányt lezuhanni a szikláról, amikor megijesztette a közeledésével. Nem akarta bántani, de leginkább azt remélte, hogy a vízben nem esett baja. A sziklához érve levette a cipőit és a pulóverét, majd a hullámok közé vetette magát, hogy segítsen a lánynak, akinek látszólag gondja akadt a vízben. Minél közelebb úszott, a lány annál inkább kapálózott és sikítozott. Valószínűleg Jaredtől félt, de csak a fiú tudott neki segíteni.
- Nyugodj meg - szólt rá a lányra, aki egyre távolabb akart kerülni tőle. Jared már a parton látta, hogy van valami a lány hátán, amit most is kiszúrt. Leginkább szárnyakra emlékeztettek.
- Menj innen. Kérlek, ne bánts - sírta a lány kétségbeesetten.
- Én nem akarlak bántani - próbálta nyugtatni Jared - Én segíteni szeretnék. Elég hideg a víz, megbetegedhetünk, ha sokáig ázunk itt. Egyébként is, ha ártani szeretnék neked, már rég megtettem volna, ugyanis te nem tudsz sehová menni, mert, ha jól sejtem, beakadt a lábad.
A lány nagy kék szemeivel lesett a fiúra, de úgy tűnt, nyugodtabb, mint eddig volt. Jared lassan felé nyújtotta a kezét, és a lány nem húzódott el, inkább a fiú tenyerébe csúsztatta a sajátját. Jared elmosolyodott, és a lánynak is sikerült valami mosolyfélét kicsikarnia magából.
- Most lemegyek a víz alá, megnézem, mi a helyzet, aztán kiszabadítalak - a lány bólintott - Megígéred, hogy utána nem hagysz itt? - nem érkezett semmiféle válasz, ezért Jared elővette a kérlelő tekintetét. Néhány másodpercig némán bámultak egymás szemébe, csupán a folyó zúgott körülöttük. Jared már arra gondolt, hogy nem próbálja meggyőzni, mikor végül a lány ismét bólintott.
Jared elmosolyodott, nagy levegőt vett, majd a víz alá bukott. A lemenő nap fénye nem jelentett sokat, így a fiúnak szinte a sötétben kellett tapogatóznia. Érezte, hogy a lány összerezzen, mikor megérintette meztelen lábát, de nem kezdett el kétségbeesetten rugdalózni. Valamiféle vízi növény nem akart elengedni a lányt, amit Jared elkezdett lefejteni a lábáról, csakhogy a levegője fogyóban volt. Mikor a felszínre bukott, közvetlenül a lány elé érkezett, aki kissé megijedt, de kellően nyugodt maradt.
- Már elkezdtem kiszabadítani a lábad - mondta a lánynak - Mindjárt kész leszek.
Jared ismét a víz alá merült, hogy kiszabadítsa a lányt. Egy percbe sem került, hogy lefejtse a lábáról a növényt. A lány tudta, hogy a szabad, egy kicsit hátrébb is úszott, de a fiú megkönnyebbülten látta, hogy meg is állt.
- Ügyes voltál - dicsérte meg a lányt a víz felszíne fölött, miközben arrébb söpörte a szemébe lógó vizes fürtöket.
- Köszönöm - a lány halkan beszélt, de a hangja kedves és szép volt - Tényleg nem akarsz bántani?
- Miért tenném? - Jared úgy érezte, jó úton halad a felé, hogy megkedveltesse magát a lánnyal, és ezt nem akarta elrontani - Gyere! Keressünk egy helyet, ahol kimászhatunk!
A folyó sekélyebb volt, mint szokott lenni, így nehezebb volt kimászni a meredek mederből. Jared feltolta a lányt, és remélte, hogyha elszalad, akkor egyedül is fel tud mászni. De a lány ott maradt, megragadta a kezét, és felhúzta a meder szélére.
- Jól vagy? - kérdezte Jared a lány arcát vizsgálva, miközben mindketten a földön üldögéltek.
- Igen, köszönöm - bátrabban szólalt meg, talán jobban bízott Jaredben, hogy segített neki.
- Öhm, nem fázol? - célzott Jared a vékony, kék ruhára és a cipő hiányára.
- Nos, a víz igencsak hideg volt - a lány nem nézett a fiúra, az ujjait húzogatta a füvön.
- Ha megvársz, idehozom a cipőm meg a pulcsim, amiket ott hagytam - intett a fejével Jared jobbra.
- Ideje lenne már mennem - a lány felállni készült.
- Kérlek, még ne. Csak egy kis ideig maradj - kérlelte Jared, és örömmel látta, hogy a lány nagyot sóhajtva visszaült a helyére - Hogy hívnak?
- Camille.
- Camille - mosolygott az ember, amitől kék szemei még inkább csillogtak, mint eddig - Én Jared vagyok.
Jared... Milyen különös név, de mégis tetszett Camille-nak. Szerette volna kimondani, de attól tartott, hogy Jared azt hiszi, neki szólt.
Az ember elszaladt, a közelben felvette azokat a dolgokat, amikről beszélt, majd visszasietett a lányhoz.
- Hogy ne fázz - Jared átnyújtott a lánynak egy olyan ruhadarabot, amilyet korábban Camille a háznál talált.
A lány megforgatta a kezei között a zöld anyagot, de el nem tudta találni, mit kezdjen vele.
- Nem tudod... hogy...? - Jared látszólag zavarban volt.
Camille megrázta a fejét. Jared elvette tőle a pulcsit, felállt, és a lány elé térdelt. Camille közelről látta, hogy Jared szörnyen fázik; libabőrös volt, egész testében remegett.
- Öhm - Jared Camille háta mögé emelte a ruhadarabot, csakhogy elbizonytalanodott - Most őszintén, mi vagy te? Mármint ezek... szárnyak?
- Igen - Camille megmozgatta a szárnyait, majd visszahúzta őket, így eltűntek.
Jared óvatosan megfogta az egyik karját, és bedugta a a pulcsi egyik lelógó részébe, majd megismételte a másik karjával is. Puha és meleg volt, érezni lehetett a jó illatát. Camille most már kevésbé fázott.
- Szóval, mi is vagy te? - tért vissza a kérdéshez Jared.
- Tündér. Te pedig ember, igaz? - Camille-on kezdett úrrá lenni kíváncsisága.
- Igen. De akkor te...? Te tudsz varázsolni, repülni, meg minden ilyesmit?
- Azt hittem, tudod, mi vagyok. Hiszen van veled egy másik ember és egy tündér.
- Az anyámra gondolsz? - Jared nem értette Camille-t, Camille pedig nem értette Jaredöt.
- Ő egy Anya? - Camille igazán elcsodálkozott - Nem kellene a családjával lennie, és a fiatal tündéreket nevelnie?
- Az anyám ember, a családjával él, és rajtam kívül nem nevel senkit. Vagyis néha Apát is, amikor széthagyja a ruháit.
- Hiszen az Anya mindig tündér. Oh, én ezt nem értem - Camille összehúzta magát, és elgondolkodva nézett maga elé - Mesélj az emberekről! Úgy jobban megértem.
Ezután Jared mesélt Camille-nak a nemekről, hogy az emberek között ő lánynak számít, Jared pedig fiúnak. Ezért is hasonlítanak annyira egymásra, de mégis különböznek. A fiú beszélt a szülőkről, a családokról, az öregségről.
Camille teljesen megfeledkezett arról, hogy fázik, na meg az időről. Már alig látta a sötétben Jaredöt, mikor eszébe jutott, hogy aludnia kellene már.
- Jared - szólalt meg hosszú idő után ismét, ráadásul most a fiú nevét is kimondhatta - Már nem kellene itt lennem. Az is lehet, hogy keresnek.
- Mármint a tündérek? Többen is vagytok? - Jared a fejét forgatva nézett körül, talán azt várta, hogy tündérek lépnek ki a fák mögül - Megmutatod őket? Hol éltek?
Bár Camille aranyosnak találta a fiút, mégis megrázta a fejét. A haja azóta már majdnem megszáradt, így göndör fürtjei vidám táncba kezdtek az arca körül.
- A tündérek szerint ti veszélye szörnyetegek vagytok, akik csak pusztítani képesek. Ha megtudnák, hogy szóba álltam veled, elmenekülnének, és itt hagynának engem.
- Ó, ezt én nem akarom - Jared csalódottnak tűnt, de azért elmosolyodott - Holnap el tudsz jönni?
- Jared - hallatszott egy távoli, mély hang.
- Ez Apa. Már keresnek. Nos?
- El szeretnék jönni, habár nem biztos, hogy el tudok. De ha igen, ígérem itt leszek. Még sok mindent szeretnék megtudni.
- Ahogy én is.
- Jared - ezúttal egy női hang hallatszott.
- Holnap, miután a nap elhagyja a legmagasabb pontját, megpróbálok eljönni - ígérte a lány, de legszívesebben el sem ment volna.
- Mármint délután?
- Az mi? - nézett Camille kérdőn Jaredre.
- Mindegy. Majd találkozunk. Jó éjt - Jared lassan hátrálni kezdett.
- Jó éjt!
Camille tartott attól, hogy a családból keresni fogják, ahogy Jaredöt is, ezért a lehető leggyorsabban futott vissza a tisztástól nem messze lévő fájához. Mielőtt bárki is észrevehette volna, lefeküdt a földre, majd eggyé vált a fa lelkével. Az utolsó gondolata Jared volt... és hogy a pulóvere nála maradt.
***
- Jared!
- Anya - lépett ki a fiú a fák közül.
- Merre voltál? - James átadta a kabátját az átázott fiának - Már egy ideje keresünk.
- Te vizes vagy - lépett hozzá az anyja is - Hol a pulóvered? Mi történt veled? Még meg fogsz fázni. Még nincs elég meleg a fürdéshez, ugye, tudod?
- Csak segítettem egy lánynak, aki beleesett a folyóba - mint mindig, Jared most is őszinte volt a szüleivel, mégha nem is mondott el mindent.
- Egy lány? - a férfi meglökte a fiát a könyökével.
- James - szólt rá a férjére Elena - Engem jobban érdekel, hogy mit keres itt.
- Öhm, a közelben van a családjával - most is igazat mondott.
Ezután Elena még magyarázott valamit arról, hogy Jared meg fog fázni, és mielőbb vissza kell érniük a házhoz, de a fiú nem figyelt rá, a gondolatai Camille körül forogtak. A lány tündér volt, amit Jared nem is hitt volna el, ha nem látja a szárnyait. Ő már mesélt az emberekről, most Camille-on volt a sor, hogy beszéljen a tündérekről. Jared remélte, hogy a lány hajlandó lesz varázsolni is.
Camille remek lehetőséget jelentett a fiú számára, ugyanis már hosszú ideje nem gondolt Alice-re. A tündér kedvesnek tűnt, és kíváncsinak is, de ahhoz még túl félénk. volt, hogy Jared ezt biztosan tudja. Bár a fiú ezt megértette, hiszen Camille szerint a tündérek szörnyekként tekintenek az emberekre. Félt, hogy a lány emiatt már nem fog találkozni vele. Camille elbűvölte a fiút, vonzotta, de ezt valószínűleg tündér mivolta okozta. Mindenesetre Jared várta már a következő találkozást, hiszen nem mindennapi dolog egy tündérrel randit megbeszélni.

2014. július 27., vasárnap

4. Nem menekülhetsz

Sziasztok!
A részt már rég megírtam, de nem volt alkalmam megosztani. Már a következőt is megírtam, ami a várva várt találkozásról szól. Remélem tetszik ez a fejezet is, habár lényeges dolgok nem történnek benne, csupán a végén.
Jó olvasást!
~ A. J. ~
_____________________________

Csapdába estem, félek tőled,
Nincs hova meneküljek.
Kérlek ne közelíts, ne bánts engem!
De te csak jössz, nincs esélyem.

- Csodálatos - Camille karjait széttárva repkedett a föld felett, míg Lily és Jasmine csodálta.

- Még két év, és együtt repülhetünk - Jasmine vágyakozva pillantott a csillogó szárnyakra, s elképzelte, hogy azok az övéi, habár a sajátjai majd a szivárvány színeiben fognak pompázni.

- Legyél kicsi - ugrándozott Lily barátnője körül, s várta, hogy Camille sokadjára is teljesítse a kérését.
A lány egy pillanat alatt összezsugorodott, így könnyedén Lily tenyerére ült. Camille szerette ebben a méretében nézni a tündéreket. Elbűvölte Lily hatalmas, zöld szeme, a kezén pedig látta az egyébként alig észrevehető barázdákat.

- Camille? - Dahlia Lily mögé lépett, s mikor a lány megfordult, a nő is láthatta az apró méretű lányt - Gyakorolnunk kell - Camille mindig is felnézett a tanítójára, de most még feljebb kellett emelnie a fejét, hogy lássa. Felröppent, majd egy pillanat múlva ismét a normál méretében állt a barátai körében.

- Már olyan sokszor csináltam, hogy fölösleges lenne - a lány szempilláit rebegtetve pillantott Dahliára, aki szigorú tekintettel nézett vissza rá.

- Nem, drágám, gyakorolnunk kell. A varázserőd megnövekedett, amit kordában kell tartanod, különben bajt okozhatsz.

- Tudod, mit? - Lily megérintettem barátnője karját - Mi most elmegyünk, majd később találkozunk.

- Rendben - sóhajtott Camille, és vágyakozva tekintett a barátai után.

Dahlia elvezette a tisztásról tanítványát, hogy ne zavarhassák őket. Beljebb az erdőben találtak is egy nyugodt helyet, ahol az aljnövényzet ritkásabb volt.

A nő megmutatta, hogyan lehet nagyobb gombákat növeszteni, de azt nem tudta, hogy Camille már régóta varázsol engedély nélkül is, így könnyedén teljesítette a feladatot. Azután kisebb, majd nagyobb virágokon volt a sor. Camille szörnyen unta az órákon át tartó felesleges gyakorlást, de ha elmondja Dahliának, hogy ő már ezeket réges rég tudta, biztosan hosszabb időt töltöttek volna gyakorlással csak azért, hogy megbüntesse a lányt. Az utolsó feladat egy páfrány növesztése volt. Mivel korábban már sokat tanult a növényről, pontosan tudta, hol él meg sokáig, és egy megfelelő helyre varázsolta a páfrányát.

- Elmehetek már? - Camille a földön feküdt, már nagyon mehetnéke volt.

- Most már igen - a lány azonnal felpattant, és el is szaladt, még mielőtt Dahlia figyelmeztethette volna egy nagyon fontos dologra.

Camille vígan ugrándozott keresztül a tisztáson, és mindenki, aki mellett elmett, rámosolygott. Ha tudták volna, hova siet, nem lettek volna ilyen vidámak. A lány bizony a faházhoz tartott, és mindennél jobban remélte, hogy a fiatal embert még ott találja. Csakhogy mikor már a fák között járt, útját állták.

- Camille - Lily nem hagyta sehova se menni, húzta maga után arra, amerre az ünnepséget tartották előző éjjel. A lány csak egy dologra tudott gondolni, ami ott történhetett, és ez elég volt ahhoz, hogy elfelejtse, hova is tartott. Barátnőjének nem kellett tovább húznia, inkább gyorsítania kellett, ha nem akart lemaradni Camille mögött.

Mire odaértek a sziklák mögé, már minden tündér ott volt. A két lány csak nagyon nehezen tudott előrébb jutni a többségében felnőttekből álló tömegen. Legelöl Jasmine várakozott türelmetlenül.

A Virágbölcsőnél voltak. A mezőt rengeteg világ színesítette, de a legszebb, mégis a középen tündöklő tündérvirág volt. A növény mindig lehajtott feje most a napra nézett. Ez egy évben csak egyszer történt meg, ami a felnőtté válás ünnepsége mellett a legcsodásabb volt.

Az Anya a tündérvirág előtt állt egy vékony ösvényen, aminek elején négy kis tündér várakozott; ők voltak azok, akiket az Anya nevelt. Camille nem sokra emlékezett abból az időből, mikor még neki volt ott helye, de annyit tudott, hogy csodás volt. Hiányzott neki a gyerekkora, bár nem hitte, hogy lesz olyan nap, amikor igazán fel fog nőni.

A tündérvirág hirtelen felragyogott, de olyannyira, hogy a tündéreknek el kellett takarniuk a szemüket. Mikor ismét felnéztek a virág nyílt szirmai között egy csecsemő feküdt. Az Anya karjaiba vette az újszülött tündérkét, s abban a pillanatban a virág összezárta szirmait, s a föld felé fordította a fejét.

- Daisy - nevezte el az Anya a kislányt, amit hangos üdvrivalgás követett.

Ezután mindenki egyesével megcsodálhatta a kis tündért. Camille-nak, Jasmine-nek és Lilynek nem kellett sokat várnia, hogy sorra kerüljenek.

- Gyönyörű - suttogta Camille elbűvölve.

Valóban az volt. A hatalmas kék szemei ragyogtak a napfényben, puha haja sötétbarna volt.

- Mosolyog - lelkendezett Lily, ahogy a kisbaba kis száját mosolyra húzta.

- Úgy látom, jókedvű tündérke lesz Daisy is - az Anya megsimogatta a kislány fejecskéjét, majd megkérte a lányokat, hogy engedjenek másokat is a kicsi közelébe.

A fiatal tündérek visszatértek a tisztásra.

- Milyen aranyos volt - Jasmine úgy nézett ki, mint aki menten elolvad, amitől a barátainak nevetni támadt kedvük.

- Csodás, egy igazi kis csoda - Lily is csatlakozott barátnőjéhez.

Egyedül Camille állt mellettük gondolataiba merülve. Késő délutánra járt, ami azt jelentette, hogy már nem lesz ideje meglátogatni az embert. Szerette volna még látni, habár nem tudta az okát, de attól félt, hogy másnap már nem lesz ott. Na, meg persze annak is szívesen utánajárt volna, hogy mit keres egy tündér az emberek között.

Camille felnézett az égre. A nap már rég nem volt az égen, de a lány úgy sejtette, hogy még nem érinti a földet. Mikor a barátnői vidám táncukat lejtve elfordultak, Camille összezsugorodott, s villámgyorsan a magasba repült, hogy meg ne lássák.

Csodálatos érzés volt a lágy tavaszi szellővel repülni a fák felett. A lány még sosem érezte magát ennyire szabadnak. Most elmehetett volna bármerre, megnézhette volna, mi van a fákon túl. De most egy ember érdekelte, és nem akármelyik.

Miközben a földre ereszkedett visszavette eredeti alakját. Amint talpai érintették a talajt, közelebb lopózott a faházhoz. Nem látott senkit. Megkerülte a házat, majd még egyszer, de nem látta az embereket. Odabentről fény szűrődött ki, innen tudta, hogy még nem mentek el.

Camille mély levegőt vett, s kilépett a biztonságot nyújtó fák közül. Lehajolt, hogy a házon lévő nyílásokon keresztül ne láthassák meg. Szorosan a fal mellett lépkedett egészen a ház bejáratához vezető kis emelvényig, aminek még teteje is volt, de oldalt nem határolta semmi. Felismerte az ülésre alkalmas tárgyakat, amik egy nagyobb valamit vettek körül. Az egyik hosszú ülőalkalmatosságon egy ruhadarab hevert. Camille megnézte közelebbről is. Ugyanaz volt, amit az előző nap a fiatal ember viselt. Nagyon puha volt. Az arcához nyomta, így érezte finom illatát is.

Zajt hallott a házból, ezért letette a ruhadarabot, majd a lehető leggyorsabban a legrövidebb úton a fák közé szaladt.

Egy fa törzse mögül látta, hogy fölösleges volt a riadalma, senki nem jött ki a házból, de visszamenni már nem volt bátorsága. Jobbnak látta, ha visszamegy a tisztásra, habár nem rajongott a saját ötletéért. Úgy döntött tesz egy kis kitérőt. A közelben volt egy kis folyó, ami a hegyek közül folyt át az erdőn.

A folyó szélén egy kiálló sziklára telepedett le, s onnan figyelte a fák hullámzó tükörképét. Már nem volt sok idő, hogy a nap teljesen lenyugodjon, úgyhogy Camille nem időzhetett sokáig a folyónál. Még halványan látta saját tükörképét. A szárnyaival játszott, jó érzés volt látni, hogy azok az övéi.

Hirtelen zajt hallott maga mögül. Hirtelen fordult meg, ezért lecsúszott a szikláról egyenesen a vízbe. Az utolsó, amit látott, hogy az ember rémült arccal siet felé. A víz hideg volt, de legalább általa elmenekülhetett az ember elől. Csakhogy valami a lába köré csavarodott, s minél inkább kapálózott, annál jobban szorította.
Nem volt menekülési lehetősége. Az ember könnyedén foglyul ejthette, s ez ellen nem volt mit tennie.

2014. július 13., vasárnap

3. A Hold Lánya


Sziasztok!
Hosszú kihagyás után ismét új résszel jelentkezem, habár ennek a fejezetnek a megírása csupán egy napot vett igénybe. Jó lett volna tegnap megosztani, mert úgy három szülinapi részem lett volna, ráadásul ebbe a fejezetben Camille születésnapjáról írok, de akkor még csak elkezdve sem volt. De a lényeg, hogy most itt van.
Akik várják már a találkozást, vagy legalábbis több Jaredös részt, azoknak a következő vagy az azutáni fejezetben fogok kedvezni.
Remélem több kommentet kapok, mint az előző részhez, azaz legalább egy megjegyzést. Sajnos senki nem írt a Gyönyörű szörnyeteghez. :(
Jó olvasást!
~A. J.~
_____________________________

Csillag ragyog szemedben,
Mint az égen éjszaka;
Simogat a Hold fénye,
Kedves Hold Leánya.

Egy lány volt, Jared látta virágokkal teletűzdelt, szőke, hullámos haját. Egy pillanatra az egész testét látta; kék, vékony ruhát viselt, de cipője nem volt. Jared pulóvert viselt, csodálkozott, hogy a lány nem fázott.

De a fiú nem volt elég gyors, a lány pedig túl könnyedén lépdelt a kiálló gyökerek között. Jared hamar szem elől veszítette. Csalódottan hagyta abba a céltalan üldözést. Megfordult, hogy visszamenjen a faházhoz, és remélte, a lány nem vezette el túl messzire. Nem telt sok időbe, míg visszatalált, csupán egy kerülőt tettek meg a tisztás körül.

- Hol voltál ilyen sokáig? - anyja aggódva sietett elé, ahogy meglátta a fiát felé tartva.
- Megfogadtam Apa tanácsát, és sétáltam egyet a fák között - Jared vállat vont, de a szülei továbbra is aggódva figyelték.

- De hát nem kellett volna ekkorát kerülnöd, eltévedhettél volna. Ráadásul megsérültél - James elfordította a fiú arcát, hogy Elena is láthassa a szeme alatt húzódó vágást.

- Megkarcolt egy ág - a fiú ismét vállat vont - Nagy ügy. Vagy talán menjünk kórházba?

- Ne gúnyolódj, fiam - szólt rá határozottan az apja, de Jaredöt ez nem hatotta meg.

- Nem értem, miért jöttünk ide, ha még a kis karcolásoktól is féltetek. Inkább a városban kellett volna maradnunk, mert városiak vagyunk - meg nem várva szülei válaszát, Jared kikerülte őket, és belépett a házba.

Az ágyon fekve még mindig látta maga előtt a lány karcsú alakját. Ha megtalálná, nem lenne egyedül. A lány körülbelül vele egykorúnak tűnt, de talán még többen is vannak vele.

***

Camille szinte nekiesett barátnőjének, mikor megtalálta.

- Mi....? - kezdte a lány, de barátnője megragadta a kezét, és futott tovább.

- Követnek - ez épp elég volt Lilynek, hogy ő is szedje a lábát.

Hamar a tisztásuk közelébe értek, de először is meg akartak bizonyosodni róla, hogy már senki nem követi őket, ezért megálltak, és egy vastag törzsű fa mögé bújtak. Lily megszólalni készült, de Camille a szájára tapasztotta a tenyerét. Percekig vártak, de semmi nem történt.

- Mi történt?- tette fel végre a kérdését Lily.

- Gyere! Lehet, hogy aggódnak értünk - intett Camille, és a tisztás felé tartott.

- Hol voltatok? - lépett eléjük egy göndör, szőke hajú lány, aki lila ruhát viselt.

- Jasmine - Lily és Camille egyszerre ölelték át a tündért.

- Örülök, hogy újra látlak titeket, de hol voltatok egész nap? Kerestelek, de sehol sem találtalak benneteket.

- Nem beszéltél Dahliával - kérdezte Camille - Ő engedett el minket, hogy sétáljunk egyet a közelben.

- Én is mentem volna - hajtotta le a fejét csalódottan Jasmine.

- Ne aggódj - vigasztalta Lily - Holnap, míg Camille az új képességeit gyakorolja használni, eljöhetsz velem.

Jasmine hálásan nézett fel a lányra, majd a következő pillanatban a nyakába ugrott.

- Camille - hallatszott a távolból Dahlia hangja.

- Most mennem kell - a lány már épp indult volna, mikor a barátai szorosan átölelték.

- Sok szerencsét - kívánta Lily, habár az esti ceremónia egy megszokott ünnepély, amin minden a megszokott rendben történik.

- Köszönöm. Majd találkozunk - ezután Camille megfordult, és kecses léptekkel a hevesen integető Dahlia felé szaladt.

A nő már türelmetlenül várta, s amint odaért a lány, maga előtt a tisztás széle felé terelgette. A közelben sziklák emelkedtek a fák fölé, habár eltörpültek a valamivel távolabb magasodó hegyek mellett. A sziklák között Camille-t tündérek várták egy csodaszép ruhával és rengeteg virággal.

- Itt az ideje, hogy felöltöztessünk felnőtté válásod estéjére - köszöntötte ...

Camille kék ruháját egy halvány rózsaszín szoknyára cserélték, amit rózsaszín virágokkal díszítettek. A tündérek varázslatukkal még káprázatosabbá, fénylőbbé tették Camille öltözékét, és hamarosan készen is állt a közelgő ünnepségre.


Dahliát és Camille-t leszámítva minden tündér elhagyta a sziklák övezte kis zugot. A tanító a lány mögé állt, és már csak az ünnepség kezdetére vártak.

- Mindjárt itt az idő - szólalt meg Dahlia selymes hangján.

- El sem hiszem - a készülődés közben Camille észre sem vette, milyen ideges is - Hamarosan én is felnőtté válok. Tizenhét évesen én is részt veszek majd a természet felébresztésében.

- Ugye, milyen csodás?

- Kár, hogy Lily még nem lehet ott - a gondolatra elszomorodott, és már nem is örült annyira ennek a csodás életkornak.

- Ne aggódj! Ő csak egy kicsivel később ébred fel nálad. Egyébként is, a jövő tavasz az az ő ünnepe.

Camille megnyugodott Dahlia szavaitól. Elképzelte, milyen csodás is lesz felnőtt tündérként, szárnyakkal a hátán repdesni a nála nagyobb madarakkal a végtelenül kék égbolt felé, ahonnan már nem tilthatják el soha többé. Önálló döntéseket hozhat, és annyiszor látogathatja meg a faházikót, ahányszor csak akarja.

A faházikó... Eszébe jutott az ember. Milyen különleges is volt. Más, mint ő, de mégis hasonló. De nem a hasonlóság tette széppé, hanem az az különös, de csodás másság. Gyönyörű volt. Camille szerette volna tudni a nevét, és el is határozta, hogy másnap ismét meglesi, hogy minél többet megtudjon róla.

A csodás gondolatok között Camille alig vette észre a lágy dallamokat, ami az ünnepség kezdetét jelezte. Dahliára nézett, aki biztatóan elmosolyodott. Mély levegőt vett, majd mikor a szembe lévő két szikláról lelógó liánokat elhúzták, elindult a rá várakozó tündérek között lévő ösvényen. Tündérek daloltak csodás hangjukon, mintha ezer csengő hangja játszott volna az égen ragyogó csillagokkal. A Hold kedvesen mosolygott le a legszebb ruháikba öltözött tündérekre, akik között szentjánosbogarak táncoltak megvilágítva gyönyörű arcukat.

Camille lassan lépkedett a tündérek sorai között, habár szívesen rohant volna előre, hogy megtörténjen az, amire már oly régóta vágyott. De türelmesnek kellett lennie, hisz minél inkább siet, annál többet kell egy helyben állva várakoznia. Végtelennek tűnő percek után megérkezett a rá mosolyogva váró Anya elé, aki homlokon csókolta, majd a fejére illesztette azt a gyönyörű virágkoszorút, amit ő maga készített a lány számára. Camille megfordult, s a családja mosolyogva nézett rá.

- Nem sokára Camille nagykorúvá válik - szólalt meg az Anya, mikor már Camille mellett állt. A lány úgy gondolta, nincs is nála csodálatosabb tündér a világon. Az arca olyan végtelen kedvességet sugárzott, és olyan lágy volt, hogy mindenkinek mosolyogni támadt kedve, mikor meglátta. Hosszú, selymes haja lágyan omlott karcsú teste köré, de senki meg nem tudta volna mondani, milyen színű is. Leginkább a szőke és az arany keverékének tűnt. Fehér ruhája a földig ért, csak mikor lépett, látszott ki meztelen lábfeje. Idős volt, már sok kort megért, de mégis oly fiatalnak tűnt. Sugárzott belőle az erő, amiért a tündérek csodálták, mindenki rendületlen tisztelettel nézett fel rá.

- Camille kíváncsi teremtés - folytatta az Anya -, és azt hiszem ez a továbbiakban sem fog változni. Talán egyszer komolyabbá válik, s nem anélkül fog útra kelni, hogy szólna bárkinek is. Talán nem fog a legmagasabb fákra mászni kockáztatva, hogy leesik, és megsérül. Talán nem fog idegen, veszélyes dolgok iránt érdeklődni, és nem faggatja az idősebb tündéreket az emberekről - a többiek nevettek, de Camille egy pillanatra megrémült, hogy talán az Anya tud a mai veszélyes tettéről. De hamar kiverte a gondolatot a fejéből, hiszen nem látta őket senki - Ismerve Camille-t, ez nem fog egyhamar bekövetkezni, de ez nem olyan dolog, amiért hibáztatnunk kellene. Ő egy igazán életteli tündér, aki még szebbé teszi majd az éjszakákat. Hiszen Camille a Hold Lánya. Milyen régen is találkoztam éjszaka született tündérrel. Camille különleges, más képességekkel rendelkezik, mint bármelyikünk, és ezen az éjjelen még erősebbé válik.

A lány sosem értette, miért kell nagy dobra verni, hogy más napszakban született, mint társai. Hisz ő is egy volt közülük. Utálta a kivételezést, másnak érezte magát. Nem szeretett más lenni, de mégis az volt. És azt is jól tudta, hogyha nappal született volna, akkor is más lenne...

Hirtelen fényesség vette körül, de nem az a világosság, ami a nappal születetteket. Halvány, holdfény örvénylett körülötte, lágyan melengette a bőrét. Bizsergést érzett a lapockáinál, úgy érezte, mintha nőtt volna újabb két végtagja. Mikor a fény eltűnt, először nem tudta, hol van. Beletelt néhány másodpercbe, hogy ugyanott áll, ahol eddig, csupán minden sokkal nagyobb lett. Nem is. Ő lett sokkal kisebb.

- Csupán arra kell gondolnod, hogy ismét olyan nagy vagy, mint egy perccel ezelőtt - hangzott az Anya tanácsa, aki olyan magasan volt, hogy Camille fel sem tudott rá nézni.

A lány úgy tett, ahogy a tündér mondta, s egy pillanat alatt némi fény mellett újra a megszokott méretében állt ott, ahol eddig is. Kissé zavarba jött az őt csendben figyelő tündéreket látva. Hátranyúlt a válla fölött, és megérintette áttetsző szárnyait, amikbe mintha belekeveredtek volna a csillagok fényei is. Más volt, hiszen a nappal született tündérek szárnyaiban a szivárvány színei pompáznak. De az érintése csodás volt. Hozzátartozott, ha még Camille ezt nem is fogta fel teljesen.

Az Anya megfogta a kezeit, és egymással szembe álltak:

- Mostantól, Camille, te is részt vehetsz a természet felébresztésében. Most már te is felnőtt tündér vagy.